Nick Hornby neve már eleve fél sikernek minősül egy film esetében, az pedig csak fokozza az izgalmakat, ha az író egy viszonylag rövid cikket olvasva dönt úgy, hogy ragaszkodik az abból készülő film forgatókönyvének megírásához. Az Egy lányról (An Education) ugyanis az 1944-ben született, jelenleg a The Sunday Times-nál tevékenykedő újságíró, Lynn Barber azonos című, a Granta irodalmi folyóiratban megjelent önéletrajzi írása alapján készült. Talán ezért van, hogy a filmet nézve az az érzése támad az embernek: nem annyira a történet, sokkal inkább az azt övező díszlet, a kora hatvanas évek Londonjának ábrázolása a lényeges.
Ahogy az alkotók fogalmaznak: a háború utáni, de még a Beatles előtti Anglia korántsem festett olyan rózsásan, mint azt gondolnánk. A hamvas, 16 éves Jenny (Carey Mulligan) francia sanzonokat hallgat, rajong a francia egzisztencialistákért és úgy általában mindenért, ami francia: barátnőivel uniformisban cigarettáznak és olykor zavartan vihorászva francia mondatokkal teszik még intellektuálisabbá a társalgást. A London külvárosában élő lányt látszólag kielégíti az álmodozás és az Oxfordra való bejutásért folytatott küzdelem: éjt nappallá téve tanul, hogy megfeleljen a szülők és a tanárok által támasztott elvárásoknak.
Ebben apja, Jack (Alfred Molina) nem tűr ellentmondást, mint egy kemény edzőnek, kizárólag a győzelem lebeg a szeme előtt. Az egyhangú, összefolyó, szürke hétköznapok egymásutánja egy szempillantás alatt megváltozik, amikor betoppan a lány életébe David, a Peter Sarsgaard által életre keltett, végletekig sármos, harmincas férfi. A film sztorijának lényegét és csattanóját egyébként egyetlen tőmondattal el lehetne intézni - ezt természetesen nem kívánom elkövetni -, de a bonyolultságában is egyszerű történet ellenére a színészi alakítások és a hatvanas évek elejének Angliáját felvillantó atmoszféra remek kárpótlásnak bizonyulnak. (Külön figyelmet érdemelnek a filmben felbukkanó ruhaköltemények - jelmeztervező: Odile Dicks-Mireaux) Nem beszélve a film egyedi humoráról, amellyel Lone Scherfig rendező láttatja az eleinte vaskalapos, konzervatív szülők Davidnek köszönhető, fokozatos elgyengülését, míg végül már kenyérre lehet őket kenni. Alfred Molinából elemi erővel tör elő az apai szigor, majd egy kacagtató kitérő után a szerető, lányát féltő szülő szerepében is tökéleteset alakít.
A szülők mellett mosolyogtató mondatok tárháza a butuska Helen (Rosamund Pike), Dannynek (Dominic Cooper), David üzlettársának nem csak vizuálisan szőke barátnője, így együttesen pedig a film nagy részében folyamatosan cáfolják a dráma kitételt (ami a mozi egészét tekintve egy kissé talán sántít). Ínyencfalat a most is zseniális Emma Thompson felbukkanása, akinek nem derogál elvállalni a hűvös igazgatónő kisebb - de nagyon hálás - mellékszerepét. Bár az Oscar-díjra jelölt, Jennyt alakító Carey Mulligan a forgatás idején 22 éves volt, eszünkbe sem jut azt gondolni, hogy több 16-nál: az oxfordi előmenetel és a nagyvilági, gondtalan élet közti őrlődés mellett a felnőtté, nővé válás keserédes velejárói is fokozatosan rajzolják rá hieroglifáikat a lány arcára.
"Fiatalság, bolondság" helyett talán a "fiatalság, őrület" lenne a találóbb, amikor egy bakfis viszontagságait szemlélve szembesülünk a női sors vissza-visszatérő sztereotípiáival, amelyekhez szorosan kapcsolódnak a férfiakról kialakult általános közhelyek. Még az a szerencse, hogy a remény hal meg utoljára, újrakezdeni pedig mindig lehet, sőt, érdemes.
