A fülbemászó dallamokat és bizarr, néhol obszcén szövegeket, romantikust és groteszket, tragikust és szatirikust, realizmust és szürrealizmust vegyítő amerikai fiú német nyelvterületen igazi sztárnak számít, a világon itt jelent meg először az új albuma (két héttel korábban, mint Európa többi részén, és másfél hónappal korábban, mint hazájában), itt jelent meg szabadverseiből és egyéb írásaiból összeállított könyve (az angol szöveg után a német fordítást is tartalmazó Adam Green Magazine), címlapot kapott a Rolling Stone német kiadásán, az osztrák Now! magazin aktuális számában nyolc különböző oldalon szerepel fotóval, és február 19-i bécsi koncertjére is már jóval előre elkelt minden jegy.
Az est.hu stábja még a koncert előtt kap lehetőséget egy húszperces interjúra a koncerthelyszín, a WUK harmadik emeletén található öltözőben. Adam szívélyesen fogad minket, megörül, amikor megtudja, hogy honnan jöttünk ("Voltak rokonaink Budapesten, még nagyon régen: a dédnagymamám nővére élt ott, és a dédnagyi néha meg is látogatta őt. Én még sosem jártam ott, de voltak ott rokonaink, és bizonyára még ma is vannak."), és elszomorodik, mikor megtudja, hogy a teltházas bécsi koncerttől hatvan kilométernyire kezdődő Magyarországon hiába próbálna turnézni, mert ott csupán kétszámjegyű rajongótáborral bír ("Kulturális vasfüggöny? Tényleg?"). Adam nagyon lassan beszél, az idő viszont gyorsan száll, így az interjút végül kapkodva, a lépcsőházban, a koncertterem felé tartva fejezzük be.
- Édesanyád pszichiáter, apád neurológus, a bátyád asztrofizikus. Hogyhogy te zenész lettél egy ilyen tudós családban?
- 12 éves koromig nem jártam iskolába, magántanuló voltam, otthon tanított a mamám meg a bátyám. A nagyszüleim is így tanították anyámat otthon, és ő is folytatni akarta ezt a tradíciót a bátyámmal és velem. Ez nem annyira jó, mert sok dologból kimaradsz: olyan tapasztalatokból, amiket a legtöbb ember megszerez, ha iskolába jár. Ami a zenét illeti, már a bátyám is sok hangszeren játszott: klarinéton, oboán, angolkürtön, hegedűn. Megtanított játszani engem is egy csomó fúvós hangszeren, például tubán, amikor kölcsönkértem egyet a helyi zenekartól, aminek tagja voltam.
Mikor kezdtél te magad dalokat írni?
- 12 éves koromban kezdtem csak el azon gondolkodni, hogy a zenélés talán nem csak a kottákról szól, és inkább saját zenét kellene írnom. Kaptam egy gitárt a 12. születésnapomra, és azon kezdtem. Főleg azért érdekelt a gitár, mert azon dalokat lehet írni, és nem azért, mert valami nagy technikás gitáros akartam lenni. Az alapakkordokat akartam megtanulni, és akkor már játszhattam mindenféle popdalokat. De Grateful Dead-számokat is meg akartam tanulni, mert jártam a koncertjeikre abban az időben. Azon kevés zenekar közé tartoztak, amelyek igazán érdekeltek, mondjuk olyanok mellett, mint a Guns N' Roses meg a Nirvana. Semmi meglepő, ezek mentek akkor a rádióban, ezek voltak a legnépszerűbb dolgok, és nekem is tetszettek, ahogy például a Can't Touch This is MC Hammertől. Nem igazán volt szűrőm, nem tudtam, mit cool hallgatni - akkor még iskolába sem jártam, és csak azt ismertem, ami a rádióból jött. Aztán 12 évesen végre elkezdhettem iskolába járni - könyörögtem a szüleimnek, hadd mehessek gimnáziumba -, és ott végre találkoztam olyan rosszcsont kölykökkel, akiket addig csak a tévében láthattam. Igazából én kerestem a társaságukat, én akartam a barátjuk lenni. Rögtön a fejemhez vágták, hogy nem a megfelelő zenéket hallgatom, meg hogy nem jól öltözködöm - és nekem pont erre volt szükségem, ezt akartam. Tényleg egy csomó jó zenét mutattak nekem, underground zenéket, amiket sosem hallottam volna máskülönben, olyanokat, mint a Black Flag, a Bad Brains, a Vaselines, a Beat Happening, a Palace Brothers, a Sebadoh meg a Jon Spencer Blues Explosion. El is kezdtem járni velük ezekre a koncertekre a városba_ Azok a kölykök persze nem vitték semmire, még mindig ugyanott élnek. Én nem igazán tartoztam közéjük, külön úton jártam, a saját tripemen. Mikor LSD-ztük, ezek a srácok olyan hülyén viselkedtek, és folyton azt éreztem, hogy én okosabb vagyok náluk: amikor betéptem, én kreatívnak éreztem magam. Ezért inkább olyan barátokat kerestem, akik kreatívabbak. A zenében is valami mást kerestem: az indie rock sem felelt meg igazán nekem. Jártam a várost, és az egyik lemezboltban, ami használt lemezeket árult, találkoztam egy hihetetlenül művelt fickóval, ő volt ott a tulaj. Ő mindent megtanított nekem a zenéről. Még dolgoztam is ott, még ingyen is, pakolgattam a cuccokat, csak hogy ott lehessek és megkérdezhessek tőle ezt-azt, és ő mindenre tudott válaszolni.
- A gitáros-énekesnő Kimya Dawsonnal alakított zenekarod, a Moldy Peaches a New York-i anti-folk színtéren tűnt fel.
- Igen, az a színtér már régóta megvolt ott. Húsz éve legalább, az anti-folk a hetvenes évek végén kezdődött, mi sokkal később érkeztünk oda. De bizonyos szempontból mi tettük népszerűvé, amikor átjöttünk koncertezni Európába. Ez akkor volt, mikor a Rough Trade lemezcég emberei felfedeztek minket: a Sidewalk Caféban játszottunk, és ők eljöttek megnézni minket, mert ugyanaz a fickó, aki beajánlotta nekik a Strokest, minket ajánlott, amikor megkérdezték tőle, melyik New York-i zenekart kellene még szerződtetniük. "Tudjátok mit? Szerződtessétek a Moldy Peachest!" Szóval mi lettünk a következők. Jó barátságban voltunk a Strokesszal, szóval könnyű dolgunk volt: elvittek magukkal turnézni, és így kezdtünk Európába átjárni. És egy ideig csináltuk is, másfél-két évig, ami igen hosszú idő, amikor fiatal vagy. Most, hogy 23 vagyok, egy év sokkal kezelhetőbb: már értem, hogyan működik a gépezete egy évnek. Akkoriban viszont még nem láttam át ennyire, örökkévalóságnak tűnt. 19 és 21 éves korom között öltözőből öltözőbe, városról városra jártam, egymás után adtuk a koncerteket. A hangom nem sokkal azelőtt változott meg, alig nőttem ki a kamaszkorból, semmit sem tudtam a világról, sehol sem jártam még életemben, és akkor hirtelen Bécsben meg Párizsban találtam magam. Megrohant miket a média, akkora volt az érdeklődés a New York-i színtér iránt, és a reflektorfény főleg a Strokesra meg a Moldy Peachesre esett. Rengeteg interjút kellett adnunk_ De nem voltam igazi nagy sztár, underground figura maradtam. A Moldy Peaches fellépései nem hagyományos koncertek voltak, inkább bulik, egy városról városra utazó buli voltunk_ És tudod, miért lett vége, haver? Épp végeztünk egy turnéval, és az öltözőben ültünk, amikor valaki megkérdezte: "mi lenne ha három hét otthoni pihenés után már jönnénk is vissza egy újabb hathetes európai turnéra?" És én akkor nemet mondtam. Előtte még soha nem csináltam semmit egyedül. Kimya már igen, ő már 29-30 éves volt akkor, ő már élt egy csomót, csinált egy csomó dolgot, kipróbált mindenfélét. Én még nem. Látni akartam, milyen magamra hagyatkozni, bízni magamban, és arra menni, amerre akarok. Szóval feloszlattam a zenekart. Nem sajnálom, meg kellett tennem. Aztán megcsináltam a Friends Of Mine albumot, és az nagyon befutott Németországban_
- Előtte volt már egy szólóalbumod, a cím nélküli, ami később Garfield név alatt is piacra került.
- Az még a Moldy Peaches idején készült anyag. Ugyanúgy is hangzik. Azok lehettek volna Moldy Peaches-dalok is, ha elvittem volna őket Kimyához, és együtt még dolgoztunk volna rajtuk. De végül megtartottam és én magam fejeztem be őket.
- A Friends Of Mine albummal viszont már a klasszikus dalszerzés felé fordultál, igazi stúdióban, profi zenészekkel - köztük egy vonósnégyessel - dolgoztál.
- Ó, már régebben is akartam valami ilyesmit, de nem volt lehetőségem rá, sosem volt idő rá, hogy megengedhessem magamnak.
- A Gemstones albumon tovább egyszerűsítetted a hangszerelést: a vonósnégyes helyére villanyorgona került.
- Ez gazdasági döntésként indult: nem volt elég pénzünk, hogy vonósokkal turnézzunk, az túl költséges lett volna. De ahogy elkezdtem együtt dolgozni Nathannel (Nathan Brown billentyűssel - a szerk.), aki a Wurlitzeren játszik, rádöbbentem, hogy ennek különleges hangzása van, és onnantól kezdve a vonósok helyett orgonára kezdtem dalokat írni: olyan dalokon kezdtem gondolkodni, amik ahhoz illenének igazán. Mindig azzal kell dolgoznod, amid van. Körbe kell nézned, hogy mivel gazdálkodhatsz, mi van körülötted, és abból kell kihoznod a legjobbat, a legtöbbet.
- És a következő albumodnak milyen hangzása lesz?
- Azt még nem tudom biztosan, de lehet, hogy valami zsidó zenét fogok csinálni. De nem klezmer lesz, hanem megtartom hozzá a pop-rock hangszerelést. Meg az sem lehetetlen, hogy dél-amerikai dallamokat is teszek majd bele, tudod, ilyeneket, hogy (énekelni kezd) "u-úú-uu-úú!!"
Fotók: Csorba Gábor
