- Akik ismerik a pályafutásodat, azokat kissé meglepheti, hogy a 9 és ? randi, azaz egy szabályos közönségfilm egyik szerepét alakítod. Hogyan alakult így az életed?
- Drámatagozatos gimnáziumból jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, ahova elsőre felvettek - ami nagy szerencse. Vagy szerencsétlenség, nem is tudom... Mindenesetre akkor tájt ismertem meg Végh Zsoltot és Kálmáchelyi Zolit, akikkel eleinte rövidfilmeket készítettünk. Az egyik ilyen filmben, a Pesti mese: Óz, a nagy varázslóban látott engem először Sas Tamás, aki később a Rosszfiúkban osztott rám egy szerepet, majd többször is hívott castingokra, és most a 9 és ? randiban volt végre egy olyan karakter, ami passzolt az én személyiségemhez.
- Színésznőktől szokatlan, hogy forgatókönyvet írjanak és filmet rendezzenek. Hogyan fogtál bele?
- Ennek a főiskolai eredetű alkotóközösségnek a barátság az alapja, Zsolt és Zoli már régebbi barátok voltak, én pedig közvetlenül érettségi után ismertem meg őket. Elkezdtem velük dolgozni, és kiderült, hogy egy hullámhosszon vagyunk, szívesen töltöttük együtt az időt, és összekötöttük a kellemest a hasznossal. Hárman ötleteltünk, írtunk és rendeztünk - kreatív baráti-alkotói csoportosulás ez. A csapatban én vagyok a fő pesszimista. Próbálom letörni a kedélyeket, a két fiú azonban hajthatatlan, örök lelkesedés fűti őket.
- Hogyan jellemeznéd a közös filmjeiteket? Absztrakt-perverz nagyvárosi mesék?
- Miért lennének perverzek?
- Nem rossz értelemben, hanem a valóság könyörtelen kifordításaként...
- Nekem a Pesti mese: Óz, a nagy varázsló a kedvencem a filmjeink közül. A Rákóczi téren mesélő kislány kifordított világképe ez a film. A szemétanimácó pedig rengeteg szimbolikus és asszociatív jelentést hordoz magában. Ez a parafrázis felborult világunk egyfajta leképezése. Azért a többi filmünket is szeretem, a Libiomfiból például nemrég egy színpadi előadást is készítettünk.
- A közös filmes munka rutinja hogyan hatott a színészi munkádra?
- Ha valaki mondjuk csak úgy magától megtanul hegedülni, aztán zenét szerez, és azt előadja egy együttessel, akkor az nyilván fejleszti az ő zenei készségét, és visszahat az egyéni hegedűművészetére. Körülbelül így hatottak rám ezek a kisfilmek. Nagyobb rálátásom lett a dolgokra, és a gyakorlati készségemet is fejlesztette.
- És milyen érzés egy vonósnégyes után a Száztagú Cigányzenekarban játszani? Azaz a független kisfilmek után egy nagy romantikus vígjátékban dolgozni?
- Ez a párhuzam még nem fogalmazódott meg bennem. Egyszerűen szeretek forgatni, ráadásul színésznő vagyok, úgyhogy nem lepődöm meg, ha nem kérik ki a véleményemet a forgatókönyvről, hanem igyekszem minél jobban eljátszani a szerepet.
- Úgy hallottam, Kenyeres Bálint korai vizsgafilmje, a Tévéjáték cselekménye úgy alakult ki, hogy te és Zsolt amúgy is folyton veszekedtetek, ezért ezt egyszerűen beleírtátok a filmbe. A civil személyiséged sokszor alakítja a szerepeidet?
- Az ember civil megnyilvánulásai óhatatlanul alakítják a pályáját is, de én már szeretnék kibújni a kislányos szerepkörből, 28 évesen szeretnék több női szerepet játszani, úgyhogy ideje lenne túllépni a bolond lány és a tizenéves csitri karakterén. Persze az alkati adottságok beskatulyáznak, mert ha például ránézel a társulati tablóra, akkor biztos, hogy nem engem fogsz Lady Macbethnek választani, de a drámairodalomban szerencsére van még nőalak dögivel.
- Női olvasóink nevében meg kell kérdeznem, hogy milyen volt Fenyő Ivánnal forgatni? Úgy tudom, Iván szeret a felvételeken kívül is karakterben maradni, a Szabadság, szerelem forgatása idejében például reggeltől estig harcos forradalmárként viselkedett. Most mindenkinek csapta a szelet?
- Igen, csapta a szelet. De ezen nem lepődtem meg, mert a főiskolán egy évvel alattam járt, és én mindig ilyennek láttam: kedves és udvarias a lányokkal, készséges, figyelmes. Szeret bókolni. Csak jót tudok róla mondani...
- Ez megnyugtató. És mit üzensz a nézőknek, a rajongóidnak?
- Ne csüggedjenek! És nézzék meg a filmet!
