- Nemcsak rendezőként, de íróként is jegyzed a Keleti pályaudvart.
- Eredeti haditervünk az volt, hogy a darabot hárman írjuk. Aztán kiderült: a három már sok, így én inkább rendezőként szóltam hozzá, írtam bele, itt-ott. Az ötlet tagadhatatlanul tőlem származik, viszont elsősorban Hársing Hilda (az Új Színház dramaturgja) és Búss Gábor Olivér - aki az Üvegtigrist írta annak idején - bontották ki az ötletet.
- És honnan jött az fent említett ötlet?
- A kislányom párbajtőrözik, emiatt állandóan járjuk az országot, különböző versenyekre utazva. Az egyik verseny alkalmából a feleségemmel az előző nap lementek Békéscsabára, az én kocsimmal meg gond volt, így hát másnap vonattal mentem utánuk. Aztán úgy alakult, hogy két és fél órát kellett várnom a vonatra a pályaudvaron. Leültem a padra, nézelődtem, megittam egy sört, újságot olvastam, bambultam, és azt éreztem, hogy bármerre nézek, mindenütt egy-egy történet leselkedik rám. A kuka mögül, a restiből, az érkezők között. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy megpróbálok ebből valamit írni vagy íratni.
- Vagyis a darab "igaz történet alapján készült"?
- Nem, nem, ezek mind érzetek voltak! Aztán kimentem a pályaudvarra, beszélgettem emberekkel, és kisriportokat készítettem velük. Kifejezetten ezek a történetek nem kerültek át az előadásba, de kellettek ahhoz, hogy közelebb legyünk a valósághoz.
- Az emberek általában nem nagyon szeretik, ha a képükbe vágják a valóságot. Nem lett túlontúl őszinte a darab?
- Azért ravaszul van megszerkesztve! Rengeteg groteszk humorral. Már túl vagyunk egy-két előadáson, és sokan mondják, hogy miközben röhögtek, igazából sírhatnékjuk volt. És fordítva. Sírva nevettek. Még a helyenként didaktikusnak tekinthető gondolatok és mondatok is, úgy tűnik, működnek, hiszen a vacsoraasztalnál - az újságot félrelökve - is ilyenekről beszélgetnek az emberek. Benne van a levegőben. Jó lenne, ha ennek a darabnak nem lenne értelme tíz év múlva. Akkor sikerül túllépnünk ezen a jelenlegi, szerintem abszurd állapoton.
- Elkerülhetetlen a kérdés: ugye nem a politika hívta életre a darabot?
- Nem, dehogy! Ilyet nem lehet állítani. Tény, hogy azért az elgondolkodtató: az egyén felelőssége mellett - hiszen ki-ki önálló, felnőtt emberként felel a sorsáért, a döntéseiért - súlya van közállapotainknak is. Mert ez az idegállapot, ez a fajta működésképtelenség, ami átszövi a legtöbb ember személyes életét, igen is az elmúlt húsz év terméke. A fene sem gondolta, hogy a rendszerváltás után majdnem húsz évvel bemutatunk egy színdarabot, és a nézők örömmel közlik utána: milyen jó érzés volt röhögni a politikusokon meg ezen az egészen. A fene sem gondolta, hogy ide keveredünk vissza. A tomboló demokráciában. Azért ez váratlan.
- Milyen volt a feleségedet rendezni?
- Tereld csak el a szót (nevet). Róla szívesebben beszélek. Nem az első közös munkánk volt ez. Együtt csináltuk a Rómeó és Júliát, aztán rendeztem a Mizantrópban, és A vágy villamosában is. Vele nem nehéz együtt dolgozni.
- És veled?
- Velem nehezebb volt, amíg nem kezdtem el rendezni. Ebben a színházi struktúrában, ahol ennyi idő áll rendelkezésre, mindig kompromisszumnak érzem a végeredményt. Irigylem azokat az embereket, akik azonnal tudnak dönteni, választani. Megmondani, hogy mi a jó és mi a rossz. Mindig úgy érzem, hogy van még ötlet, gondolat, amiről nem szívesen mondok le. Szeretek mindent megcsócsálni, körbejárni.
- Az Üvegtigris folytatását is csócsálod még?
- Gondolatolvasó vagy! Éppen öt perccel ezelőtt beszéltem a producerrel. Tárgyalunk a folytatásról, de sok más is lóg a levegőben...
