Június 1-én mutatták be hazánkban a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendező díjával elismert Michael Winterbottom filmet, a Guantanamót. Ennek apropóján közöljük a www.channel4.com.com újságírójának, Benije Goodhart-nak az interjúját, amelyben többek közt arról kérdezte a direktort, hogy miért döntött emellett a film mellett és, hogy egyáltalán milyen érzés volt levezényelni egy ilyen kegyetlen mozit.
2001 szeptemberében négy muszlim fiatal útnak indul otthonából, az angliai Tipton városából Pakisztánba, hogy részt vegyenek barátjuk esküvőjén. Közülük hárman két és fél évvel később érkeznek haza.
Ami ez alatt az idő alatt történt velük, az a legmerészebb képzeletet is felülmúlja. A fiatalokat, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy rossz időben voltak rossz helyen, az amerikai hadsereg foglyul ejti Afganisztánban, és a guantanamo-i fogolytáborba szállítja. Hiába állítják, hogy ártatlanok, az amerikaiak nem engedik őket szabadon, úgy bánnak velük, mint a terroristákkal. Az örökkévalóságnak tűnő idő alatt rendszeresen kínozzák, és válogatott bűntettekkel vádolják őket. Amikor előkerül egy videokazetta Osama Bin Laden-ről, fogva tartóik azt állítják, hogy a fiúk rajta vannak a felvételeken. Szinte a véletlennek köszönhető, hogy egy régi angliai rendőrségi ügy tisztázza őket a vádak alól, és a fiatalemberek 2004 tavaszán hazatérhetnek Angliába.
Az igaz történet interjúk, archív felvételek segítségével és a megpróbáltatások újra eljátszásával elevenedik meg. A három fiúnak a biztonságos kisvárosi létből az újkori történelem legsötétebb poklaiba vezető fizikai és lelki útját bemutató film egyszerre megrendítő és mélyen elgondolkodtató.
A 2006-os Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve-díját elnyerő Winterbottom produkció hatalmas kritikai visszhangot keltett a világsajtóban, hiszen olyan témához nyúlt, ami korunk politikai viszonyait jellemzi, a fenyegetettség és brutalitás beszivárgását az emberiség hétköznapjaiba.
Filmjeinek a témái a lehető legszélesebb skálán mozognak. Mi vonzotta a Guantanamóban?
A hírekben hallottunk először a tiptoni hármakról, majd az újságban olvastunk a fiúkról. Ezt követően kapcsolatba léptünk az ügyvédjükkel, Gareth Pierce-el, hogy hozzon össze velük egy találkát. Ez meg is történt, és szerencsére nyitottak voltak arra, hogy elmeséljék nekünk a történetüket.
Lehet, hogy banálisan hangzik a kérdés, de milyen volt hallani ezekről a dolgokról? Nem volt kegyetlen érzés?
Olyan fiúkkal beszélhettünk, akik az elfogásukkor alig töltötték be a 18-19. életévüket, ráadásul egy fikarcnyit sem érdekelt őket a politika és nem voltak vallásosak sem. Ami a legfigyelemreméltóbb és a legmegdöbbentőbb volt az egészben, hogy az utólagos narratívájuk során, azaz amikor leülhettünk velük és beszélhettünk, sem érződött, hogy az utóbbi két dologban változás történt volna. A legérdekesebbnek pont ezt tarom az egészben, tehát, hogy adott ez a három teljesen átlagos, hétköznapi srác, akik valamilyen oknál fogva belecsöppentek egy teljesen szokatlan szituációba. És amikor a történetüket elmesélik, arra leszel figyelmes, hogy mennyire csak a tényekre összpontosítanak. Olyan mintha valaki a nyaralását mesélné neked, nyaralását a pokolban.
Mi miatt döntött úgy, hogy az interjúkat beleépíti a moziba?
Egy valós eseményen alapuló történet elmesélésének az egyik kézenfekvő formája, hogy azok beszélnek az eseményekről, akikkel az megtörtént. Ezen túl pedig, mint ahogy az előbb említettem, a legütősebbnek, leghatásosabb mozzanatnak azt látom, hogy itt három átlagos brit tinédzserről van szó, akik belekeveredtek ebbe a borzalomba. Ezt akartuk ábrázolni az interjúkkal a filmben. A csapból is csak az folyt, hogy Guantanamóban őrzik a világ legveszélyesebb terroristáit, hogy azért lett kialakítva ugyebár ez a hatalmas méretű börtönkomplexum, hogy az USA ide zárja be a gonosz tengelyének katonáit, és mi mivel/kikkel szembesültünk: teljesen átlagos emberekkel. Meg akartuk mutatni, hogy micsoda űr tátong aközött, amit az emberek gondolnak a guantanamo-i foglyokról és aközött, amilyenek a valóságban. A legegyszerűbben ezt úgy tudtuk elérni, hogy szerepeltetjük őket a produkcióban.
Voltak olyan pillanatok, amikor megkérdőjelezte a narratívájuk hitelességét, azt, hogy amit mondanak, az esetleg nem is igaz?
Az általuk leírtak pontosan abból fakadóan, amit átéltek Afganisztánban, teljes mértékben megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Mi az ő történetüket közvetítjük az ő szavaikkal, és kísérletet teszünk, hogy úgy láttassuk a történéseket, ahogy azok valójában megestek, mintha egy ügyvéd mesélné a dolgokat, a maguk tényszerűségében. Ez azt is jelenti, hogy nem ellenőrizgettük a sztorijuk hitelességét.
Az kiderült, hogy miért utaztak Afganisztánba?
Úgy ahogy azt a filmben is bemutatjuk, egy pakisztáni mecsetben "prédikáló" imám szavai jelentették a döntő lépést az irányba, hogy menjenek Afganisztánba és próbáljanak meg segíteni az ottaniakon. A következő napon már úton is voltak. És, hogy milyen motiváció húzódott meg az utazás mögött? Amikor az eseményeket elbeszélték, beleértve ebbe az elfogásukat, a konténerbe zárásukat, a Guantanamóba cipelésüket, a kegyetlen bánásmódot, olyan mintha azokat az embereket hallgatná, akik kivettek egy kis pihenőt és szabadságra mentek. Minden bizonnyal utazásuk egyfajta kalandnak is tekinthető. Sőt, azt hiszem, hogy talán ez volt az elsődleges motiváció ? úgy gondolták, hogy milyen érdekes lesz egy olyan 'egzotikus' országba utazni, mint Afganisztán. Mindemellett úgy vélem, hogy amikor emberek motivációiról beszélünk, az ennél jóval komplikáltabb, összetettebb dolog. Tegyük fel, megkérdezné, miért forgattam le ezt a mozit, válaszolnék valamit, majd legközelebb mást mondanék, harmadszor pedig ismét mást. Nagyon nehéz a motivációkról nyilatkozni, pláne kategorikusan kijelenteni, hogy ez ezért és ezért van. De ha csak a tényekre hagyatkozunk, arra, ami a filmben elhangzik, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy azért mentek Afganisztánba, mert érdekelte őket az ország és segíteni akartak az ottaniakon.
Nehéz volt meggyőznie őket, hogy szerepet vállaljanak a filmben? Hogyan nyerte meg őket a projektnek?
Először is kétszer vagy háromszor beszélgettünk velük, illetve az ügyvédjükkel a produkció indulása előtt. Sőt, ezt megelőzően a mozi koproducere, Mat Whitecross egy hónapot csak azzal töltött, hogy interjút készített velük. Elég jól megismerték egymást és ráadásul összegyűlt vagy 650 oldal szöveg ezekből a beszélgetésekből. Volt tehát egy jó kiindulópont, kezdődhetett a forgatás. Asif-nak azonban rögtön ott kellett hagynia a stábot, ugyanis hozzáment egy lányhoz Pakisztánban. Ezalatt Ruhel-lel és Shafiq-al töltöttünk több időt, majd természetesen csatlakozott Asif is. Nem igazán szeretném kommentálni, hogy mit érezhettek a srácok a produkció készítése alatt. Erről őket kéne megkérdezni. Mi mindössze annyit mondtunk nekik, hogy az az alapötlet, hogy hagyjuk őket beszélni.
Mint a Köszöntjük Szarajevóban! esetében, a Guantanamóban is él azzal a lehetőséggel, hogy a játékfilmes elbeszélés mellé be-beszúr archív anyagokat, híradó felvételeket. Miért érezte ennek szükségét?
Természetesen ennek több oka is volt. Először is az elbeszélés segítése, azaz, hogy emlékeztessük a nézőt arra, hogy mi is adja a történet hátterét, mi is történt akkor Afganisztánban. Másodsorban pedig azért, hogy láttassuk annak a különbségét, amit a főszereplők a helyszínen átéltek, érzékeltessük az "itt és most"-ot és azt, hogy mi nézők ezt hogyan reagáljuk, mint egy külső szemlélő. A készen kapott anyag, a kamerák által közvetített valóság ugyanis nem mutat meg mindent. Az amerikaiak és szövetségeseik nem élték át azt, amit filmünk főszereplői igen. Kettős nézőpontot használunk, látjuk a bombázottakat és azokat a riportereket, akik a bombázókkal 'vannak'.
Miért választott olyan színészeket, akiknek korábban ezen a téren semmilyen tapasztalatuk nem volt?
Megpróbáltunk olyan karaktereket találni, akik hasonló háttérrel rendelkeztek, mint filmünk főszereplői. Ráadásul, mivel az események alatt Asif, Ruhel és Shafiq tinédzserek voltak, mi sem választhattunk más korosztályból, ami azt is jelentette, hogy nem sok filmes tapasztalattal rendelkezhettek.
Számtalan műfajba belekóstolt már, van egyáltalán olyan, amit nem fog kipróbálni?
A Guantanamót én többféle zsánerba sorolom: részben road-movie, részben háborús film, míg van benne ugyebár egy jó nagy adag a börtön mozikból. A road-movie része már ismerős volt, hiszen a 2002-es Ezen a világon című mozimmal valami hasonlót csináltunk. Ismét eljöttek azok a kérdések, mint a Pakisztánban forgatott produkcióm esetében, amikor ugyanígy egy teherautó platóján ültünk és zötykölődtünk: ?Te jó ég, én már jártam itt korábban. Újra át akarom élnie ezt az egészet??. Aztán elhesegettem ezeket a gondolatokat, igazából ekkor jöttek elő az izgalmas dolgok, azok, amelyekről már korábban is beszéltem, feldolgozni azt, hogy mi történt ezzel a három fiatallal Afganisztánban, hogyan sodródtak a háború kellős közepébe, miként kapták el őket, hogyan bántak velük az amerikaiak és szövetségeseik. Ez viszont teljesen új volt. Nem akarom mindig ugyanazt a filmet elkészíteni.
Mit gondol, fog valaha Hollywoodban dolgozni?
Az igazság az, hogy több filmem is amerikai pénzből forgott. Ha képes vagy arra, hogy filmet készíts, akkor nem akarsz mást, mint leforgatni azt, tök mindegy, hogy hol. A legtöbb mozink saját ötletből fakad, ami azt jelenti, hogy nem jött oda hozzánk senki és nem mondta azt, hogy: 'Akarsz csinálni egy filmet Guantanamóról?'
Az Ezen a világon számtalan díjat begyűjtött és az egyik kritikus azt írta róla, hogy élete legjobb brit filmje. És még mindig nem jutott el a szélesebb közönséghez, nem forgalmazták tucatnyi kópiával. Nem zavarja ez a fajta bánásmód, ahogy a produkcióihoz közelednek (pontosabban nem közelednek)? Ezért döntött úgy, hogy a Guantanamót a tévé számára is készíti?
Tényleg így van, Angliában nem sok helyen tűzték műsorra az Ezen a világon című filmemet, ami bizony kicsit frusztráló érzés, hiszen mégiscsak brit rendező vagyok. Más országokban viszont sok helyen lehetet látni. Úgy általában azt gondolom, hogy Nagy-Britanniában nehéz betörni olyan produkciókkal, amelyek nem angolul szólalnak meg. A Guantanamo esetében az a prózai oka a tévés bemutatónak, hogy azt szerettük volna, hogy minél többen lássák, már csak a témája miatt is.
A Guantanamo ugyebár valami mellett, pontosabban valami ellen korteskedik. Mit szeretne elérni a filmmel?
Nem ringatom bele magam olyan tévképzetekbe, hogy a filmeknek lenne valamiféle különös hatásuk, sőt az igazság az, hogy nagy általánosságban semmiféle hatásuk sincs. Azt hiszem, hogy a filmkészítőket és jelen esetben engem is jobban érdekel az, hogy az egyén mit kap az adott alkotástól, a Guantanamo esetében pedig Asif, Ruhel és Shafiq. Ami ezzel a három fiatalemberrel történt az igen ritka, különös és rettentő. Úgy gondolom, hogy nagyon jó, hogy ez a történt eljut sok emberhez, hiszen így legalább megvan a lehetősége annak, hogy néhányan összevetik majd a valóságot azzal a Bush és Blair közvetítette hamis képpel, amely azt sugallja, hogy itt a jó harca folyik a rossz ellen, a terror ellen. Mindezek a kategorikus kijelentések megtévesztők és félrevezetnek. Ha csak az Asif, Ruhel és Shafiq által megélt tapasztalatok mélyére hatolsz, megláthatod, hogy a dolgok nem olyanok, mint, ahogy a valóságban látszanak.
