Keményen megdolgoznak érte, esetleg rámegy az egészségük, a magánéletük, sőt az egész személységük is beleroppanhat, de közben éppen arra mutatnak példát, hogy a rendkívüli tehetség nyomán született művészi teljesítményük garancia arra, hogy a maguk szakmájában megkerülhetetlen emberekké váljanak. Ilyen filmszínész lett Sean Penn is. A véletlen hozta úgy, hogy szinte néhány nap különbséggel került a magyar mozikba két remek alakítása : a Titanic Filmfesztiválon bemutatott Samuel Bicke a RICHARD NIXON-MERÉNYLETBEN és Tobin Teller A TOLMÁCSBAN.
A Nixon film Niels Mueller első rendezése, a Tolmács a veterán Sydney Pollack / Távol Afrikátol,Tootsie, A cég, A keselyű három napja, A lovakat lelövik ugye?, Bobby Dearfield, / több mint huszadik rendezése és aki producernek is a legrangosabbak közé tartozik / legutóbb a HIDEGHEGY-gyel gyarapította hírnevét és vagyonát/.
Pennt 1996 óta négyszer jelölték Oscar- díjra a legjobb férfi alakítás kategóriában /Ments meg, uram, a világ második legjobb gitárosa, Nevem Sam, és a Titokzatos folyó/, de csak az utóbbiért kapta meg a szobrocskát. Viszont közben eljátszotta a 21 gramm főszerepét is, amellyel végkép a hollywoodi élvonal tartós klubtagja lett. A Zűrzavarban / Hurlyburly- 1998 / még 150 ezer dollárért játszik el egy szerepet Kevin Spaceyvel, Meg Ryannel és Robin Righttal, aki Madonna után második felesége lett öt évig tartó és két gyereket hozó együttélés után. A Nevem Samért / 2001/ már 5 milliót kap és ez a szám azóta csak egyre emelkedik. Ami viszont ennél sokkal fontosabb alakításainak színvonala és filmes jelenléte is.
A Richard Nixon-merénylet - SEAN PENN A Nixon filmet elsősorban miatta érdemes megnézni, meg ha látni akarjuk szintén színésznő édesanyját Eileen Ryant, aki az elvált feleség / Naomi Watts anyját alakítja, de 1968-ban volt nagyanyja is két színész fiának az At close Range-ben. A három színész fivérből a legidősebb, Michael a Boogie Nightsban látható és elsősorban zeneszerzőként kapósabb a filmes világban. A fiatalabb, Chris a Kutyaszorító Eddie Cabbot-jaként ismert. Sőt 1995-ben Sean Penn az írója, producere és rendezője a Crossing Guard című filmnek Jack Nicholsonnal a főszerepben és egy -egy epizódalakításban színésznő anyja és elsősorban tévérendező apja / Leo Penn / is felbukkan.
A Merénylet Richárd Nixon azért első filmnek kifejezetten figyelemre méltó, de stílusa, tempója története megalapozottan lassú, igazán csak az ínyencek találnak benne élvezetet. Egészében a történet a filmen ritkán látható igazi, hétköznapi Amerikát mutatja be. A vesztesek világát, ahol a sikertelenségekből csak valami rendkívüli tettel lehet kitörni és a rendező egy valóban megtörtént esetre építve éppen az tárja fel igen aprólékosan, hogy a lekopott, sivár, kilátástalan hétköznapok Amerikájában, az egyedül lét és a kudarcok sora hogyan teszi tönkre és hajtja bele a jelentéktelen bútor ügynök Bicke-t egy nagy tervbe, az elnök elleni merényletbe, amelyet aztán szintén úgy elfuserál, mint ahogy egész életét.
A Richard Nixon-merénylet - SEAN PENN Bicke figurájának rengeteg előzménye van az amerikai irodalomban, filmművészetben. Csak a két legfontosabbat említem: Willy Loman Miller drámájában, Az ügynök halálában és Travis Bickle / Robert de Niro és Martin Scorsese nagyszerű Taxisofőrjében /. Itt a két név hasonlósága is finom utalás, ám szerintem Penn sok újat mond el a kisember kiszolgáltatottságáról, mert a tőle megszokott gesztusvilág középpontjába helyezett ütődöttséggel annyi szánni való pillanatot, annyi apró emberi kapaszkodást képes összesűríteni, hogy a néző egyszerűen nem tudja le venni a vászonról a szemét , még a rendezőileg gyengébben sikerült pillanatokban sem.
Sajnos a Nixon filmben ilyen a nyilvánvalóan kulcsjelenetnek mondható balul sikerült repülőgépi lövöldözés, ahol a mű egész színvonalához képest a rendező rutintalansága miatt egyszerre borul fel az eddig hibátlan színészvezetés is és a zűrzavarból elsősorban csak Penn rémült arcára és tétova tekintetére emlékszünk vissza. Egész stílusára azt szokták mondani, hogy "teljesen eszköztelen". Pedig Sean Penn minden alkalommal - miközben valóban kevés és állandó gesztusrendszerrel húzza magára a figurát - mindig pontosan érzékelteti, hogy milyen világból jött és mit tud arról a hősről akit megformál és aki az ő megjelenítésében mégis mindig egy kicsit más, mint a korábbi szerep.
A tolmács, az első közös filmje Sydney Pollackkal és a rendező érdeme, hogy ebben az egyébként izgalmas és kitűnően megcsinált hagyományos krimiben összehozta őt Nicole Kidmannal, aki talán a hagyományos hollywoodi ikonográfia szerint nem véletlenül nem játszott eddig együtt Pennel.
A sorrendben egymásután forgatott két szerep valószínűleg véletlen találkozása mellett a két film egyedi érdekessége, hogy míg az első cselekménye szerint a főhős célja egy politikai merénylet végrehajtása - méghozzá az Egyesült Államok elnöke ellen - addig a másodikban szintén egy politikai merényletet kell megakadályoznia, amelynek célpontja egy, az ENSZ-ben felszólalni készülő afrikai diktátor.
A tolmács - SEAN PENN Mindkettő abszolút főszerep, legfeljebb a Nixon filmben nincs mellette más jelentős színész. Illetve a kisebb figurák éppen arra vannak kitalálva, hogy rövid jeleneteikkel is érzékeltessék Bicke megalázó helyzetét és reménytelen, kilátástalan erőlködését, hogy "valaki lehessen". Itt a politika a kor kulisszáinak hagyományos rekvizituma szerint csak a képernyőn jelenik meg: a televízióban időnként az áldozatnak és így "megváltónak" kiszemelt Nixon beszél, hol közeliben, hol csak háttérben. Ezzel a rendező nem csak a megcélzott, de balsikerű végkifejletre utal azzal, hogy Bicke-Penn figurának egyedül kell megküzdenie a Watergate-ügy utolsó korszakába jutott Amerika gorkiji értelemben vett "mélybe" süllyedt és magára maradt kisemberének elviselhetetlen poklával, hanem lehetővé teszi azt is, hogy Sean Pennek elhiggyük a szinte közhelynek tűnő tényt: egyetlen elátkozott sorsú ember ügye egy lekopott világban képes érzékelteti egy teljesen kiürült társadalom "elvetemültségét". És eközben a barázdált, fintorogva örökké változó arc egy lélek valóságos vándorlásainak térképét rajzolja fel és vési bele memóriánkba.
A tolmácsban Penn szinte sosincs egyedül, sőt mindig akcióban látjuk, amint a titkosszolgálat egyik tisztjeként igyekszik elébe vágni az elkerülhetetlennek. Ráadásul, míg Bicke egy többnyire lekopott lakásban vívja magános harcát a saját démonaival, addig Tobin Keller, az ügynök a világ egyik legmozgalmasabb helyszínén, a New Yorki ENSZ palotában és annak környékén állandó rohanásban adja nem mindennapi mimikáját a sokszor bizony nem elég hiteles akció, vagy szerelmi jelenetekhez. /Mellesleg a rendező Sidney Pollack legnagyobb érdeme, hogy az ENSZ épületébe és helyszíneire először engedetek be játékfilmes kamerákat /.
A tolmács - SEAN PENN Végül is mindkét filmben a fő "helyszín" Sean Penn arca: kissé húsos álla közepén a vonzó, férfias gödör, vékony ajkai hol hitetlenkedve összepréselve, sokszor kissé nyitva. Ez a sajátos, visszatérő szájtartás szinte minden filmben remekül működik: A Nevem Samben az ütődöttség, a Titokzatos folyóban az elszántság, a 21 grammban a tétova fájdalom kifejezésére szolgál. A két szem körül a rendkívül mély és igen mozgékony barázdák, a szemgödörben a látszólag apró szempár, valószínűtlen kékséggel és vélhetően ma már inkább ösztönös, mint tudatos fokuszálással a változó mélységben változó intenzitású örömöt, fájdalmat sugározva.
A viharos életű Sean Penn - mindenki ismeri Madonna idején zajló balhéit, kábítószeres kalandjait. De kevesen tudják, hogy 1987-ben 32 napot börtönben töltött, mert megütött egy statisztát, hogy elsősorban televízióban tevékenykedő színész-rendező apját az ötvenes években az Amerika Ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság az ötvenes évekbeli bátor viselkedése miatt elítélte és emiatt feketelistára került Hollywoodban. Az már ismertebb 2002-ben 56 ezer dolláros hirdetést adott fel, bírálva George Bush iraki politikáját. 1997 októberében a brit Empire magazin szerint a "Minden idők 100 legjobb színésze" listáján a 76. helyet kapta. A két legutóbbi alakítása alapján szerintem jelentősen előre rukkolt, különösen ha csak az élő filmszínészeket számítjuk bele.
