Újdonsült rendezőnk filmjében azt a népszerű dramaturgiai fogást alkalmazza, melynek lényege, hogy a szokásosnál több főszereplővel és több cselekményszállal dolgozik párhuzamosan, akik és melyek időnként találkoznak. A Pánik összes figurájával (egy pánikbetegségben szenvedő harmincas nő, vásárlási lázban égő, komolytalan édesanyja, anyját űrlakónak képzelő öccse, két, identitásválsággal küszködő rendőr, egy rettegő újdonsült anyuka stb.) a neurózis, a pánik és egyéb lelki betegségek témakörét járja körül.
Ami a leginkább rendben van Tilla filmjében, az a látvány, de a párbeszédek is remekül vannak megírva (a két rendőr jelenetei néha egyenesen Tarantinót idézik) és a jelenetek legtöbbször színészileg is jók. Az alkotói nyilatkozatokkal ellentétben azonban úgy érezzük, a forgatókönyvíró-rendező mintha valójában egy cseppet sem akarta volna feltérképezni ezeknek a (pánik)betegségeknek a mibenlétét - azokat kizárólag a nevettetés ürügyén használja. Amivel nincs is semmi baj, csak vigyázni kell, mert a könnyedet csak egy hajszál választja el a felszínestől és az ürestől. Remélhetőleg az alkotó következő filmjében a tartalmat is megtalálja a profi forma mellé.
Ennek ellenére a Pánikon igen jól el lehet szórakozni, szóval ne is törődjünk az efféle fanyalgással! Aki meg egy filmtől ennél többet is vár, az magára vessen...
