Hősünk, Ben (Kiefer Sutherland) a kiégett, alkoholista ex-rendőr, aki éppen hivatása és családja romjain révedezik erős nyugtatók segítségével, elvállal egy meglehetősen kellemetlen munkát. A Mayflowert, egy évtizedekkel ezelőtt leégett áruházat kell éjjeliőrként vigyáznia. Van itt minden, ami egy magára valamit is adó horrorfilmhez dukál: hatalmas, kormos csarnokok, repkedő madarak, őrült sikolyok, lövés- és törésálló, folyton behegedő tükrök, amelyeken rendre maszatos kéznyomok tűnnek fel, az előző biztonsági őr halálon túli üzenete, sokasodó, rejtélyes, egyre közelebb beütő tragédiák, a valóság és a rémálom határainak elmosódása - mégis, az egész nem érne semmit, ha nem Kiefer Sutherland főszereplésével szállnánk alá a tükörlabirintusba. Ez ugyanis egy egyszemélyes játék, az összes többi színész (pl. Amy Smart, Jason Flemyng) csak statisztál mellette. Monodráma zajlik tehát, nemcsak Kiefer Sutherlandnek, de az általa alakított főhősnek sincsenek igazi partnerei, minden kommunikáció kilátástalan, minden beszélgetés egyoldalú, és mivel Ben se nem árul el semmit a benne zajló, baljós monológból, se nem hallgatja meg, amit mások mondanak, egyre mélyebbre merül saját rögeszméiben.
Alexandre Aja horrorfilmje az elején kifejezetten eredetinek tűnik, hiszen a tükörből támadó alteregók valódiságán elmerengeni tényleg felkavaró. A film egészen addig valóban borzongató is, míg a rendező be nem tölti a régi sablonokat, mint például a skizofrénia démonizálását, a gonosz apáca vagy a kegyetlen idegorvos kliséjét: ez mind-mind nagyon avíttas már. Szintén nem túl erős a familiáris szál, az aggódó, szerető, de bizalmatlan ex-feleség, aki persze orvos, és meg van győződve arról, hogy Ben az alkoholfüggőségére szedett gyógyszertől hallucinál.
Több lényegi információt nem árulnék el, menjen mindenki gardedám nélkül Tükörországba. Nem tudom, hogy sajnos-e vagy szerencsére, de a Tükrök minden pozitívuma ellenére mégsem sikerült olyan hidegrázóssá, mint alkotói várták. Ha valaki igazán rettegni akar, jöjjön ki az első tíz percnél, és fejben forgassa le a többit. Viszont ami miatt feltétlenül érdemes végig is nézni a filmet (Keifer Sutherlanden túl), az a díszlet, a komor, gótikus katedrálisra emlékeztető, pusztulásában is impozáns rom, amelyről elsőre az ugrik be, hogy a "saját házunk" jungista álomelemzések szerint mindig az álmodó lelkivilágáról árulkodik.
