Víz, levegő, Hölderlin

"Én egész népemet fogom"

József Attila

"az irodalom a középosztály magánügye"

Szerb Antal

A nyelv alapította emberi létezés szép paradoxona, hogy rendet teremteni, a beszéd, az írás, az építés és az alkotás révén, csak kint, testünk határain kívül tudunk - hogy aztán ez a külsőleg megformált harmónia, a szükségszerű kölcsönösség jegyében visszavetülve ránk, az én sötét világát, ezt a leírhatatlan és kifejezhetetlen belső káoszt (kozmoszt?) is átalakítsa, újrateremtse, a törvények felügyelte lét öntudatát ajándékozva neki. Amely bonyolult hatásegyüttesre a nyelv csak annyit mond: kultúra. A valóság megművelése, és művelődés az így nyert valóságban. Hiszen, a lehetségesen tág értelemben használva a fogalmat, a cipőkanáltól a szonettig, a kézfogástól a Fermat-sejtésig, az okszitán nyelvtől Henry góljáig a Real Madrid-Arsenal BL-nyolcaddöntőben kultúra mindaz, amit az emberi jelenlét (és nézőpont) ad a világhoz.
Hogy mennyire nem mindegy, mi ez a többlet, s hogy milyen viszonyulás érinti, milyen mediatív értelmezési mező közvetíti, talán fölösleges részleteznünk. Nem lehet fölösleges azonban emlékeztetnünk arra, mennyire fogyatékosan, mennyire esetlegesen, mennyire vitathatóan történik e közvetítés a szóba jövő csatornák közül nem egyben.
Julien Benda elhíresült esszéje, Az írástudók árulása (La trahison des clercs, 1927) a kultúrának transzcendens elhivatottságot tulajdonítva marasztalta el az ideológiák (s utóbb a tömegízlés) szolgálatába állott írástudókat - a szellem embereit, az értelmiséget általában. E munka történeti hatása - ebben az értelmezéseket közmegegyezés kapcsolja össze - minden bizonnyal jelentősebb, mint önértéke, a benne fölvetett kérdések aktualizálhatósága azonban legalábbis elgondolkodtató.
Ám meggondolandó az aktualizálás mikéntje is.
Az értékek, igazságok és látásmódok viszonylagosságának, a kánonok, hagyományok és kultúrák többességének tapasztalata nem újkeletű élmény. E tapasztalat természetes kulturális kondícióként való elfogadása viszont, ma úgy látjuk, kifejezetten a posztmodern eszmeiség meghatározó eleme. Olyannyira, hogy igen nehéz dolgunk volna, ha a közművelődés, a közoktatás vagy a közszolgálatiság fogalmát, ismérveit és feladatait próbálnánk szabatosan meghatározni. Annyi mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy a "Gutenberg-galaxisból" a "Marconi (Neumann? Gates?)-galaxisba" átlépett nyugati civilizáció korszakos dilemmákkal szembesül, amikor saját kulturális létmódjára kérdez rá. Az értelmiség társadalmi felelősségének Julien Bendai-i kérdését, ha egyáltalán föl lehet ma még vetni, csakis az írásbeliség és a képiség hagyománya, a verbalitás és a vizualitás kultúrája közti kölcsönviszonyban bekövetkezett hangsúlyeltolódások (illetőleg az interaktivitás térnyerése) figyelembevételével lehet; ha érdemes még (óvatos metaforikával) árulásról beszélni, az nem annyira az írás-, mint inkább a képírástudóké. Az írástudás elárulása: nagyjából így írható le az a jelenség, mely részeseit és szemlélőit egyaránt súlyosan érinti - ma még beláthatatlan, milyen módon és mértékben.
Az elektronikus médiumok kultúraközvetítő (s ezzel -formáló), illetve kultúrateremtő szerepének kiteljesedése (kiteljesíthetősége) nyilvánvalóan több tényező függvénye. Hozzáértés, szakmai becsület, koncepció (avagy filozófia), anyagi és technikai feltételek együtt működnek közre abban, hogy érdemleges eredmény szülessék, hogy egyáltalán szülessék valami. (Jogi kompetencia hiányában csak zárójelben kockáztatjuk meg a föltevést: a közszolgálati médiumokat érintő törvényi szabályozás e látószögben majdhogynem közömbös. Közömbös, ha a kultúra egyik legfőbb sajátosságaként az önszerveződés mértéktartó józanságát, a saját önszabályozó rendszerét folytonosan fölülíró elevenséget gondoljuk el. Törvények vélhetőleg csak rögzíteni, de nem életben tartani tudnak kulturális állapotokat.)

A Magyar Televízióban az elmúlt bő másfél évtizedben többször zajlott le - a vezetőség személyi összetételének változásával összefüggésben - koncepcióváltás, műsorstruktúra-módosítás. Létrejöttek, megszűntek és átalakultak értékesnek és kevésbé értékesnek tetsző műsorok egyaránt - lényeges fordulatról azonban még mindig korai volna beszélni. Jelenleg azt tapasztalhatjuk: az m1 műsorai egyszerre kívánnak valaminő közelebbről nem definiált magas kulturális mércéhez igazodni (ez, finoman szólva, csak hellyel-közzel sikerül) s reklámpiaci szempontból elfogadható nézettséget elérni (e törekvés ugyancsak a kétes sikerű vállalkozások körébe utalható) - a kétfajta célkitűzés összeegyeztethetősége csaknem bizonyosan a lehetetlen kategóriáját meríti ki; az m2 a Záróra típusú értelmiségi vitaműsoroknak, az egyre jellegadóbb Kultúrháznak s újabban a rendszeresen vetített dokumentumfilmeknek köszönhetően határozottabb elképzelésekről tesz tanúságot - de végleges arculatról remélhetőleg még itt sincs szó. Anélkül, hogy a lehetséges műsorsávok ideális kitöltésére tennénk (avatatlan) javaslatokat, jegyezzük meg: egész médiakultúránk jellegzetes és árulkodó tünete az az eljárás, mely a szellem, a hagyomány, a társadalom kérdéseiről folytatott értelmiségi diskurzus idejéül rendre a késő éjszaka mérsékelten nézőbarát óráit jelöli ki. Holott, amint egy néhány hét előtti interjúban a Tudósklub műsorvezetőjeként megszólított vallásfilozófus, Gábor György is figyelmeztetett rá: "Ezeknek a műsoroknak - meggyőződésem - a tartalmi vonatkozásokon túl van egy hatalmas hozadéka. A néző ugyanis azt tapasztalja, hogy néhány ember beszélget valamiről, eltérő nézeteket vallanak ugyanarról, egyik így, a másik úgy vélekedik, de eközben nem borítják egymásra az asztalt. A néző élményszerűen élheti át azt - s a mai Magyarországon ez nem kevés -, hogy az igazság nem egy kifaragott tömb, amit valamelyik résztvevő egyes-egyedül birtokol, ellenkezőleg: sokszorosan rétegződött, tagolt és differenciált valami." (A kérdés fontosságát és a probléma megoldatlanságát jelzi, hogy már egy 1993-as dolgozat is hasonló elvi alapon hasonló kritikai távlatot nyithatott a dologra: "működőképes diszkurzus nélkül előbb a kommunikatív nyelvi magatartás züllik le [ez mindig alul veszi kezdetét: ott van már a napisajtó riasztó dekulturáltságában], majd pedig elakad a létfontosságú interszubjektív, közösségi kommunikáció is." [Kulcsár Szabó Ernő: Virágozzék minden virág(?) Az átalakulás diszkurzusának néhány kérdése])

A Duna Televízió, a kultúra közvetítését olyan küldetéses feladatként fogva fel, melynek tétje a nemzet sorsa maga, jóval egyértelműbb műsorpolitikai gesztusokkal nyilvánít meg koncepciót, sőt ideológiát. E tiszteletre méltó konzervativizmus az értékőrzés avíttasnak ható műveletét elsősorban értékelvűen válogatott filmek és közéleti-kulturális magazinműsorok révén véli elvégezhetőnek. A kultúraféltő heroizmus éppenséggel mulatságos (vagy elszomorító, ízlés szerint) is lehetne - ha azt, a Duna Televízió munkatársaiban, nem személyes hitel, morális elszántság testesítené meg. Így viszont, a csatorna szemléleti és vizuális korszerűsödését várva (melynek már vannak jelei), bizakodva várjuk, várhatjuk (el) a korra, a kortárs kultúra fejleményeire érzékenyebb és nyitottabb figyelem eredményeit is - a műsorszerkezet s az egyes műsorok tekintetében is.

A Magyar Rádió adói a - tematikum és célközönség vonatkozásában értett - feladatmegosztás immár hagyományosnak tekinthető elve jegyében sugároznak. A Kossuth Rádió hír- és háttérműsorai, közéleti, sport- és művészeti témájú produkciói felmérések szerint elsősorban az idősebb s a középkorosztály körében kedveltek. A Petőfi adó tágabb műfaji és tematikai térben mozgó műsorai már a fiatalabbak figyelmére is joggal számítanak; míg a Bartók profilját karakteresre rajzoló komolyzenei közvetítések az e művészeti teljesítmények iránt elkötelezett, alighanem vékonyabb közönségréteg megszólítására alkalmasak. A Társalgó, az Irodalmi újság, a Gondolat-jel vagy a Muzsikáló délután, az Éjszakai dzsesszklub, az Új Zenei újság rendszeres hallgatóit nem kell meggyőznünk arról: a Magyar Rádióban még mindig dolgoznak szakemberek, még mindig készülnek fontos műsorok. (A rádió [párt]politikai elfogultságot színre vivő műsorairól sokan írtak, beszéltek már. Véleményünket, mely van, e ponton jelezze egyetértő hallgatás.)

A nézettség/hallgatottság szempontjából konkurens kereskedelmi csatornák (RTL Klub, TV2, Sláger, Danubius stb.) mértéket nem ismerő működési technikáival e helyütt nem foglalkoznánk aprólékosabban: részint azért nem, mert a közszolgálat követelményei e csatornákon csak korlátosan volnának számon kérhetők (s akkor is hiába), részint pedig, mert ezek nem konkurensei a közmédiumoknak: az ún. tömegízlés cinikus (mert piaci elvű) kiszolgálása (amely "kiszolgálás" egyszersmind folytatólagos újrateremtés is) a közszolgálati televízió- és rádióadók számára csak akkor jelenthetne valós mintát, ha működésüket a piac, s nem a köz szolgálatára építenék (mármint eszményi esetben). Mindazonáltal érdemes volna talán egyszer komolyabban elmerengeni azon is, a kulturális szocializáció milyen kerülő- vagy egyenesen tévútjait nyithatja meg a délutáni "beszélgetős" show-műsorok vitakultúrájának - szerkesztői és moderátori jóváhagyás mellett - modellértékű színvonaltalansága; vagy például az üresnek vélt időt másutt - a horror vacui logikája szerint - az esztétikai űr hangjaival kitöltő igyekezet. Kortünetnek tetszik s bírhat némi művelődésszociológiai tanulsággal, hogy a könyvesboltok (!) jelentős részében éppúgy a vezető kereskedelmi rádiók kultúra alatti világa ad hírt magáról, mint a bevásárlóközpontokban vagy a tömegközlekedési eszközökön. Ha elfogadjuk, hogy "[a] gyerekek nincsenek benne egyik kultúrában sem, de a kultúra igényt formál rájuk" (Abdelkader Benali), e belátás nyomán nem nehéz olyan jövőképet vizionálnunk, melyben "a titokra nyíló figyelem alázata" (Jelenits István) immár nem tartozik az elvárt és elismert személyiségjegyek közé, amint a tudatos önművelés hajlama, a reflektáló gondolkodás képessége sem. Mintha csak valamiféle, a nietzschei kifakadást programszerűen félreértő észjárás végezne itt áldozatos munkát annak érdekében, hogy a klasszikus műveltség ne csak gyakorlati értékében kérdőjeleződjék meg, de puszta léte is - elesvén a mediális jelenlét lehetőségétől, mely láthatóvá tenné - lehetőleg a semmi alakját öltse: "#187;Klasszikus műveltség!#171; Ugyan mit látunk! Olyan dolog ez, ami semmi mást nem eredményez, csak mentesítést a katonaságtól és doktori címet!"
A kultúraközvetítés kultúrája, a medializáció műveltségformái, úgy érezhetjük, olyan reflexiós térben helyezkednek el, melyben - központi irányítás híján, szerencsére - nincs érkezése sem a közvetlen kritikai ráhatásnak, sem a direkt kultúrpolitikai befolyásolásnak. Mert bár Cserna-Szabó András rádiókritikáitól György Péter televíziós esszéiig (és médiatanulmányaiig) szép számmal volnának sorolhatók a rendszeresen megnyilvánított kritikai figyelem színvonalas dokumentumai, az értelmiségi médiabírálat szólamai a médiakritikus értelmiséget igen, a média világának szereplőit azonban, minden jel erre mutat, vajmi kevéssé képesek megszólítani. (Önálló értekezés tárgya lehetne a különféle művészeti ágakban tevékenykedők viszonya a szakkritikai észrevételekhez s magukhoz a kritikusokhoz: vajon, túl a személyes sértettségen, mi indokolja a művésztársadalom jelentős részének politikai rendszereken átívelő bizalmatlanságát a közvetlen szakmai visszajelzés e minősített fórumával szemben?)

Ahogy víz és levegő nélkül fizikálisan, úgy kultúra, művészetek, esztétikum híján mentálisan elképzelhetetlen teljes értékű emberi élet - legalábbis mai fogalmaink és igényeink szerint. "Was bleibet aber, stiften die Dichter" - "De ami marad, csak a költők műve" - szólt egy Hölderlin-vers (Tandori Dezső fordításában). E kétszáz esztendős tételnél pontosabban ma sem tudnánk szavakba foglalni a művészet (s tágabb értelemben a kultúra) alkotásainak azt a(z emberi létezés időbeliségét átlényegítő) tulajdonságát, mely a közösségi emlékezetben kódolt ízlésformák, tudásminták, tapasztalatminőségek produktív átörökíthetőségének és örökös újraérthetőségének kitüntetett biztosítéka. Mert egy Monteverdi-madrigál meghallgatása vagy az elmerülés Kavafisz költészetében kézzelfogható hasznot ugyan nem hajt - ám bizonyosan más érzékenység láttatna velünk más világot magunk körül, ha versek, zeneművek, filmek nem finomítanák szüntelenül önértésünket és létfölfogásunkat; s hihetőleg egymást is más, ártatlanabb és tapasztalatlanabb tekintettel vennénk szemügyre, ha nem találkoztunk volna még az arany szakrális árnyalataival az ikonfestészet jóvoltából vagy a sötétség színeváltozásaival Rembrandt képein. A gazdasági érdekek számára láthatatlan művészet nélkül másképp vallanánk szerelmet, másképp fognánk meg egy kezet, amely után másképp vágyakoztunk volna a reneszánsz, a romantika vagy a szecesszió esztétikai tapasztalását nem ismerve. A képek nélkül kevesebbet vennénk észre a világból; zene nélkül nem volna fülünk a hangzásbeli szépség bizonyos változataira; szövegek nélkül olvasnánk, de aligha értenénk a dolgokat - és egymást.
Tanulságok, következtetések és összegzés helyett végül csak kérdéseinket tudnánk újrafogalmazni, csak aggályainkat mernénk fölmondani újra. Miféle törvények garantálhatnának szakértelmet és klasszikus műveltségen iskolázott szerkesztői ízlést? Ténylegesen szolgálja-e a "közt" a közérdeklődésnek és közízlésnek megfelelni akarás kritikát s kontrollt nélkülöző gyakorlata? A média működésének fogyatékosságaiért felelős munkatársak nem áldozatai-e inkább maguk is a kellőképpen nem reflektált posztmodern korszakfordulatnak? Belátható-e, milyen kultúrát, kulturáltságot eredményez, ha nemzedékek nőnek fel az olvasás igénye nélkül? És belátható-e az a jövő, melyben nem az írásos produktumok értelmező befogadása képez műveltségalapot, de a multimedialitás kultúrájának interaktív világa építi föl magát? Tud-e majd létezni, s ha igen, vajon mekkora eréllyel vesz részt egy nem-nyelvközpontú kultúra (mely maga is kultúrák együttélése) a logocentrikus hagyományokból merítő nyugati civilizáció új identitásának kialakításában? S milyen lesz ez az új identitás?
Jelen írás nem tanulmány, inkább esszé. Nem alapos, inkább csapongó. Nem elemez, inkább leír. Nem megoldásokat vázol, inkább kérdéseket tesz föl. Szerzője íróként, kritikusként, tanárként foglalkozik irodalommal, kultúrával, élettel. Foglalkozik és érdeklődik. Olvas, ír, téblábol.
Remél.