Film készült 56 elfeledett hőseiről – Kamerák elé álltak a mecseki láthatatlanok

Az 1956-os forradalom és szabadságharc említésekor a Corvin közben harcoló kamaszok, a fegyvertelen civil áldozatokat követelő Kossuth téri sortűz vagy Nagy Imre elhíresült rádióbeszéde jut sokak eszébe. Bár jelentős szerepet játszottak a népfelkelésben, az úgynevezett mecseki láthatatlanok története szinte ismeretlennek számít a többség előtt, és sokáig a közbeszéd sem tanúsított különösebb érdeklődést irántuk. Márpedig igazi kincsesbánya a történetük: a Baranya megyei fiatalok az 1956-os szabadságharc legkülönlegesebb, legizgalmasabb és vélhetően legregényesebb fegyveres csoportját alkották. November 3-án, valamint másnap, a szovjet csapatok bevonulásakor alakultak meg a komlói börtönből kiszabadult rabokból, akik a Mecsek hegyvonulatai között találtak menedékre és partizánharcok megvívására alkalmas bázisra.

Tésenyi Ferenc egyike volt a „Gazda” fedőnéven ismert dr. Horváth Géza volt komlói rendelőintézeti sebész főorvos vezetése alatt csoportosuló felkelőknek. A nagyharsányi fiatalember pilóta szeretett volna lenni, de kulákcsalád gyermekeként nem tanulhatott tovább, így tizennyolc évesen a Pécshez közeli kővágószőlősi uránbányában vállalt nyári munkát. Ott testközelből láthatta, hogy a szabadságharc végnapjaiban miként szerveződik az ellenállás: a forradalmárok vezetőt választottak maguknak, megtervezték a hadviselést, majd estére az Üdülő Szállóban húzták meg magukat, sötétedés után pedig eldördültek az első lövések.

Hamarosan maga is beállt a mecseki szabadságharcos csoport tagjai közé, akik kitartottak még akkor is, amikor már nem reménykedhettek nyugati segítségben. Megölték a pécsi szovjet katonai parancsnokot, megtámadták a pécsváradi rendőr-főkapitányságot. Alapos terepismeretüknek köszönhetően gerillaharcot vívtak a bukás utáni hetekben, mígnem november 16-án a „Gazda” vezetésével nyugat felé vették az irányt, majd egy héttel később átlépték a jugoszláv–magyar határt.

Tésenyi hatvan évvel az események után a láthatatlanok közül elsőként Sashegyi Zsófia újságírónak, a Magyar Nemzet szerzőjének beszélt először arról a bizonyos novemberről.

„Az első napokban helyzetünkhöz képest nagy sikereket értünk el. Amikor három tank jött fel egymást követve, a középsőt kilőttük, így sem az első nem tudott visszavonulni, sem a harmadik továbbhaladni” – így emlékezett vissza az egykor történtekre 2016 decemberében. „Az Ottó-szakasz mindig extra kényes dolgokra vállalkozott, ezt a támadást is ők vezették. November 14-én 16 órakor sikerült körülfogni a rendőrőrsöt. Pár perccel a támadásunk után érkezett számukra az erősítés egy csapatszállító kocsin. Málics Ottót az első pillanatban fejbe lőtték, s elvesztette az eszméletét. Sikerült megszereznünk a gépkocsit, de miután lövés rongálta meg, gyalog kellett folytatnunk a menekülést. Ottót »Dagi« vitte tovább. Volt diáktársam nem véletlenül kapta ezt a becenevet, birkózó volt a Pécsi Dózsában. Mire visszaértünk a táborba, Ottó vére egészen átáztatta a ruháját. A sebesültet végül lovas szekéren juttattuk el a kórházba, de belehalt sérülésébe.”

Az ember nem felejti el az ilyesmit, évtizedek távlatából visszatekintve sem. Az egykori partizán esete azonban több szempontból különleges: egyrészt műszaki rajzolók precizitásához fogható aprólékos illusztrációval ellátott naplót vezetett, másrészt az emigrációban soha nem beszélt a harcokról. Sashegyi Zsófia riportja azonban katalizátorként szolgált: az újságíró nem sokkal később már két újabb egykori mecsekit – a Berlinben élő Lux Antal képző- és vizuálisművészt, valamint a lábát Új-Zélandon és Ausztráliában megvető Farkas József üzletembert – kérdezhetett az 56-os eseményekről.

Cs. Nagy Sándor filmrendező viszonylag korán felfigyelt a riportsorozatra, és elhatározta, hogy megpróbál a témából dokumentumfilmet készíteni. Cs. Nagy Sándor és Sashegyi Zsófia végül önerőből és barátságból, majd a koronavírus-járvány idején sajtókampánnyal megtámogatott közösségi finanszírozással, négyéves munkafolyamat eredményeként fejezte be a filmet. A 10-15 millió forintos büdzsé nem tette lehetővé, hogy tárgyukat több szemponton keresztül érvényesítve, változatos helyszíneken (akár a moszkvai levéltári adatok vagy a hazai periratok, ügynökjelentések kikérésével színesítve) és csúcstechnológiával forgatva járják körül, de a Láthatatlanok ennek ellenére kiváló és fontos alkotás lett.

„Számomra a legfontosabb az volt, hogy úgy villantsuk fel a Mecsekben történteket, hogy informatív, ugyanakkor mindenki számára követhető módon sűrűsödjön össze mindaz, amit biztosan tudunk a szabadságharcosok tevékenységéről. Mivel aránylag kevés történészi feltáró munka állt rendelkezésünkre, viszont annál több lejárató céllal született propagandaanyag a Kádár-korszakból, ez meglehetősen sok háttérmunkával járt. Hiszen ahhoz, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy egyes izgalmas események valóban megtörténtek, össze kellett vetnünk minden fellelhető dokumentumot a rendszerváltás után rögzített visszaemlékezésektől a peranyagokon át az általunk készített interjúkig” – ezt már Sashegyi Zsófia mesélte a film első budapesti vetítése után, a MOM Kulturális Központ dísztermében ülve.

Időközben a Láthatatlanokkal már sorra járja a magyar kultúrházakat és mozikat. Az eddigi bemutatókon mindig kígyózó sorok vártak a bejutásra.

Amikor arra keresem a választ, milyen érzés lehet négy év viszontagságai és számtalan kudarc után befejezni a filmet, pontosan értem, miért ül ki megkönnyebbülés az arcukra. „A díszbemutatónkat tavaly december 12-én tartottuk Pécsett. Nagy élmény volt hallani a hosszan kitartó tapsot, majd fogadni a helyiek gratulációit. A vetítés után sokan kerestek meg minket a saját történeteikkel” – meséli Cs. Nagy Sándor.

Sashegyi Zsófia arról beszél, hogy habár idős és a világ három különböző pontjára (Svájcba, Nyugat-Németországba és Ausztráliába) szakadt alanyokkal forgattak, átfogó, de korántsem kimerítő képet igyekeztek adni a mecseki harcokról. „Egy interjú, egy első vagy második találkozás általában arra elég, hogy azokra a kérdésekre kapjunk választ, amelyek bennünk fogalmazódtak meg. Ahhoz, hogy valakit igazán megismerjünk, sokkal több együttlét szükséges” – magyarázza.

„A Joe bácsiként ismert Farkas Józseffel szerencsére nagyon sok időt tölthettünk együtt, hiszen a pécsi forgatások alkalmával a kisharsányi birtokán biztosított szállást a stábnak, így a sok-sok beszélgetésből kibontakozott előttünk egy fantasztikusan pozitív személyiség, és megismerve őt, sokkal jobban meg tudtuk érteni a szempontjait. Néhány banális dolog mégis csak később jutott eszünkbe. Az egyik ilyen az álnevére vonatkozott. Csak a forgatások vége felé jutott eszünkbe, hogy megnézhetnénk, nem szerepel-e »Szőrös« Tésenyi Ferenc naplójában. Borsódzik a hátam, ha arra gondolok, milyen jó lett volna, ha még él Feri bácsi, és kamerák előtt, közösen kereshetik meg a napló azon fejezeteit, amelyekben megemlíti bajtársát.

A másik érdekesség, amire menet közben jöttünk rá, hogy a mecsekiekről fellelhető egyetlen fotón – amelynek hitelességében kételkedtünk, mondván, ha még az igazi nevüket sem árulták el egymásnak, hogy hagyhatták volna, hogy fénykép készüljön róluk – középen nem más guggol a gépfegyver fölött, mint Joe bácsi. Ez a felfedezés még számára is revelatív élmény volt” – teszi hozzá.

Habár Tésenyi 2020-ban elhunyt, a filmben megszólaló két társa még él: Lux Antal 86, Farkas József 82 éves. Az alkotó a pandémia miatt az utóbbi időszakban nem járt Magyarországon, az üzletember viszont éppen a pandémia miatt nem tudott Kisharsányból visszatérni a Sydneyben élő családjához. Addig, amíg itt vannak közöttünk, érdemes lenne kihasználni a lehetőséget, hogy újból elmondassuk velük a történetüket. A Láthatatlanok – amelyet az alkotók reményei szerint nyáron az egyik nagy streaming szolgáltató országosan bemutat – kezdőlökést adhat egy játékfilmhez vagy életregényhez is.

Navarrai Mészáros Márton teljes írása a Magyar Kultúra magazin 2022/4. számában jelent meg.

Nyitókép: Farkas József, Tésenyi Ferenc és Lux Antal hatvan év után a filmforgatásnak köszönhetően találkozott újra. Forrás: Láthatatlanok