Film kirakós képekből, golyókból, szilánkokból

Egyéb

Azt azonban elképzelni sem tudom, hogyan lehet az olyan mozaikos szerkesztésű puzzle-filmeket végiggondolni, precízen kidolgozni, leforgatni és összerakni, mint amilyeneket Otar Joszeliani grúz-francia rendező megálmodik, és amilyen a legutóbbi, 2006-ban forgatott filmje, a nem különösebben sokat ígérő Őszi kertek című. Bár ha meggondolom, egyik kedves filmem, a cseh/szlovák A kertben (Martin Sulik) sem címében nyújtotta a legtöbbet. Nem véletlen a cseh asszociáció, Joszeliani filmjei humorban, iróniában, finomságban gyakran hajaznak a legjobb cseh filmekre.

 

E grúz rendező már több mint húsz éve nem annyira grúz, mint amennyire francia, ám hazája kultúráját, emlékeit, ízeit beleolvasztja a franciás stílusba. Az igazi francia környezetben ott vibrálnak a sajátos grúz nemzeti vonások. Filmje minden egyes kockája olyan, mint egy pazar étel: ezer rafinált aromából áll. Csupa fintor, fricska, játék, szellemesség, asszociáció, szürrealista álom, ezer szálból szőtt textil, nem pedig legömbölyített jelenetek sora. Képszilánkok sorjáznak, és mind elképeszt, hisz a legapróbb nyelvi szösszenettől a legkisebb képi mozzanatig minden csupa ötlet. Improvizációnak tűnik, ám alapos kigondoltság van mögötte. De hogy ezt Joszeliani hogy csinálja? Hát hatalmas tehetséggel, igazi filmes látásmóddal. És azzal a képességgel, hogy nem engedi szanaszét gurulni az ezer színes üveggolyót, hanem egybetartva varázslatos hangulatú filmmé simogatja, gurítgatja őket össze.

 

A főhős a film elején sikeres miniszter, a végén híd alatt fetrengő, részeg lecsúszott. Ám a történet nem olyan ívet ír le, mint ez a két végpont sejtetné. Bizonyos értelemben nem lecsúszás ez, épp fordítva: egy üres, pompás, sznob létből görkorizik el a volt miniszter a szabad, korlátlan létbe, néha kicsit becsajozva, néha nagyon berúgva, de egyre boldogabban. És mielőtt ezt is közhelyesnek és hamisnak éreznék, gyorsan leszögezem: egyáltalán nem az, és ebben rejlik a rendező nagysága. A fenti üveggolyók nem szabályosan gurulnak, hanem rakoncátlanul. Mellesleg közben azt a nem lényegtelen kérdést is meg kell gondolnunk, hol a boldogság mostanában, a magas posztban-e, vagy egy zsúfolt kis szobában. Tüntetnek a miniszter hivatala előtt, ismerős képek. Lecserélik, új miniszter telepszik be, aztán őt is kiseprűzik, régi-új barátok tűnnek el, majd fel, Vincent-on anyja is segít, a nézőtér gurul a kacagástól: Michel Piccoli csipkében, gyöngyben tipeg jelenetről jelenetre, ő Vincent anyja. Fergeteges ötlet. Ironikus idézőjel, és van még belőle számtalan. Nem lehet betelni a sziporkázó villanásokkal, a jellemekkel, helyzetekkel, képekkel, tárgyakkal, a finom humorral, a részletgazdagsággal, azzal, hogy mennyire más ez a film, mint a legtöbb film, amit látunk manapság. Kevés cselekmény, mégsem unalmas, kevés konfliktus, mégis érdekes, kevés szerelem, mégis érzelmes, kevés agresszió, mégis mai, semmi könny, mégis emberi.

 

Jó film ez. És jók alakjai, színészei. Piccoli-anya mellett fia, Severin Blanchet, és mindenki a számtalan mellékszerepben a szőke modell alkatú barátnőtől a fekete debella lakásfoglalóig, a gyermekes afrikai miniszterkollégától a rosszlányokig.

Ja, ha jobban belegondolok, egy darab kert nincs az egész filmben, nemhogy őszi. De ez is jól van így.