Magyarázat mindenre
Reisz Gábor magasra tette a lécet két korábbi játékfilmjével. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Rossz versek sajátos atmoszférája kivételesen ígéretes rendezői indulás volt – épp ezért tűnt kétesélyesnek a Magyarázat mindenre. A harmadik alkotás azonban bizonyította, hogy a kezdetek különleges képi és hangulati világa tartós, és ami még fontosabb, képes megújulni. A film – amely a 2023-as Velencei Filmfesztivál Orrizonti szekciójában debütált – egyik legnagyobb erénye, hogy párhuzamosan több igazságot mutat meg, amelyek között nem hirdet győztest. A balul sikerült történelemérettségi története nemcsak Velencében, de a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon is díjat nyert.
Reisz Gáborral a velencei premierről itt beszélgettünk.
Elfogy a levegő
Moldovai Katalin első egész estés filmjének hatásos előzetese több okból megérinthette a lelkeket: ha nem az aktuális kérdésfeltevés vagy a főszereplő tanítónő megtestesítette kisember vászonra vitele, hát az örökzöld Holt költők társaságának megidézése miatt. A „magyar Keating”, Ana (Krasznahorkai Ágnes) története kevésbé katartikus, mint amerikai megfelelőjéé, de ezt a kicsinyes miliő, melybe a cselekmény helyeztetett, kódolva hordozza. Nem véletlen utal légszomjra a cím: az, hogy Elfogy a levegő, ez esetben szó szerint értendő, hiszen az ábrázolt világ mind fojtogatóbban zárul be a szereplők körül.
Kiss Péter kritikája a filmről itt olvasható.
A fiú és a szürke gém
Tíz év után, 2023-ban jelentkezett új animációs filmmel Mijazaki Hajao. A Totoro, a Chihiro Szellemországban és A vándorló palota nem kimondottan gyerekmesék, ugyanez igaz A fiú és a szürke gémre is. A főszereplő kisfiú, Mahito élete felfordul, amikor a háború során egy bombázásban édesanyja meghal, apja pedig nem sokkal később elveszi egykori felesége testvérét. A gyászfeldolgozást nemcsak az új családtag, de a költözés is megnehezíti. A hagyományos felnövésnarratíva rövidesen átfordul a rendezőre jellemző misztikus, élet és halál közötti varázsvilágba, amit furcsábbnál furcsább figurák népesítenek be. Mijazaki filmjét a szakma egyöntetűen méltatja, a rajongók egy része azonban hiányol valamit A fiú és a szürke gémből, ami a rendező korábbi filmjeiben megvolt.
Semmelweis
Mostanában nem egy olyan hazai film készül és készült, ami a magyar történelem egy szeletét dolgozza fel (gondoljunk csak a stílusosan március 14-én érkező Petőfi-mozira, a Most vagy soha!-ra). Egy ilyen műnek pedig mindig kell egy erős központi karakter – még akkor is, ha a valóság nem ilyen fekete-fehér volt. Koltai Lajos Semmelweise ezt mindenképpen megadja a nézőnek, olyannyira, hogy a Hollywoodból ismert enyhe idealizálás (ami az alkotás majd’ minden aspektusán érezhető) már-már irreális ködbe vonja a Vecsei H. Miklós által megformált csodadoktort, főleg, ha figyelembe vesszük a valós történelmi személy életének végkimenetelét. Kritikánk szerzőjének is ez volt az egyik legnagyobb problémája az operatőrszakma felől érkező rendező darabjával, amelytől azonban nem elvitatható a hibátlan látványvilág.
Koltai Lajossal készített interjúnk itt olvasható.
Napóleon
A sokadik Napóleon-film fogadtatására nem mondhatunk mást, mint hogy megosztó volt: a szakértők a történelmi hűség hiánya miatt mentek neki, a Gladiátoron és a Szárnyas fejvdászon nevelkedők véleményét pedig könnyen irányíthatta a nosztalgia és az újabb Ridley Scott-féle kultfilm iránti vágy. Habár nem értünk egyet azzal, hogy a valósághoz való ragaszkodás vagy nem ragaszkodás alapján kell megítélni egy filmet (hiszen a műalkotás műalkotássá válásának pillanatában átlép a fikció világába), az vitathatatlan, hogy a majdnem háromórás opusz közel sem hibátlan. Fő dilemmája a címszereplő kettőssége: Joaquin Phoenix Napóleonja zseniális és hidegvérű hadvezér, azonban kezelhetetlen, gyermeteg férfi. Maga a film is ezen két szék között esik az asztal alá: az eredeti szándék egyértelműen a magánember bemutatása volt, a játékidő jelentős részét mégis – vitathatatlanul monumentális – csatajelenetek teszik ki, amik azonban nem bírhatnak téttel egy olyan férfi szempontjából, akinek legnagyobb problémája az, ha nem hálhat a feleségével.
Priscilla
Sofia Coppola ritkamód szervesen kapcsolja össze a szerkezetet a történettel legújabb, Priscilla című filmjében. Elsőre bosszantó lehet, hogy az Elvis Presley feleségét játszó Cailee Spaeney a játékidő jelentős hányadában üres terekben mozog, a mozi végére hiba helyett azonban a kivételes rendezői tudatosság bizonyítékát fedezhetjük fel ezen fogásban, amennyiben észrevesszük, hogy Mr. és Mrs. Presley házasságát épp annyira uralta a hiány, mint a Priscilla egészét. Emellett Coppola vállalkozása érdekes mellékága az elmúlt években divatos zenészéletrajzoknak – például a tavalyi, Baz Luhrmann rendezte Elvisnek –, hiszen nem magát a legendát, hanem a mellette álló partnert helyezi középpontba.
Hulló levelek
Sztoikus szerelmi történet Aki Kaurismäki Hulló leveleke. Vagyis a szereplők rezignált nyugalommal viselik végtelen magányukat, szerencséjükre azonban ennek ellenére is működik a platóni gondolat, hogy az embernek valahol van egy másik fele. A sors Kaurismäki hagyományosat és modernet keverő, valós időből kissé kisiklatott világában is segíti a másik meglelését, habár a fátum hatalma még nem elégséges a boldog befejezéshez. Legújabb filmje után könnyű ráfogni a finn rendezőre, hogy önmagát ismétli, pedig talán csak arról van szó, hogy bevált szerzői kézjegyeit alkalmazva egy soha el nem évülő és kimeríthetetlen témáról szeretne mesélni, ami tulajdonképpen az egyetemes emberi létre kérdez rá.
Előző életek
A legjobb film és legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában is Oscar-jelölt Előző életek Celine Song első játékfilmje. A koreai–kanadai rendező debütáló alkotása páratlanul érett és kiforrott módon közelít meg egy több csapdát is rejtő témát: a szerelmi háromszöget. Itt azonban egyik felet sem utáljuk: sem a grandiózus, eleve elrendeltnek tűnő love story-ba „belerondító” férjet, sem a jól működő házasságot évek múltán felborító gyerekkori barátot, de még a középre szorult Norát sem. A fiatal nő valójában nem is a két férfi, hanem saját virtuális életlehetőségei között ingázik, egyfajta köztes helyzetben lebeg – ez a mozzanat izgalmas jelentésrétegként az emigránslét tematizálásával egészül ki.
