Filmek térből és időből

?A dán dogma néven elhíresült irányzat Lars von Trier és Thomas Vinterberg dán filmrendezők nevéhez köthető, akik 1995-ben Dogma 95 című kiáltványukban tették közzé radikális esztétikai elképzelésüket, mely szerint a mesterségesen megépített díszletek a filmforgatás során feleslegesek, a filmek lehetőség szerint eredeti helyszíneken forogjanak, a felvétel során mindenféle szűrők, optikai trükkök használata elvetendő, javallt viszont a természetes fényforrás, illetve a kézi kamera használata. Tartózkodjon továbbá a filmalkotó mind az utószinkron, mind a kísérőzene használatától, és az elbeszélés tere, ideje legyen valósághű? ? hangsúlyozták, majd a gyakorlatban is megmutatták, hogyan lehet eleget tenni ezen elvárásoknak. Thomas Vinterberg már 1998-ban elkészítette a Dogma mozgalom első filmjét, a Születésnapot, ?melyben a kamera mozgása rögtönzött, állandó imbolygással kíséri a színészek improvizatív játékát, szinte illetéktelen, indiszkrét megfigyelőként követve egy családi összejövetel nyers, drámai fordulatait?. A mozgalom alkotói úgy vélték, ez a sajátos jelenlét személyességet kölcsönöz a filmnek. Lars von Trier a pszichodrámához hasonlította a módszert, melyben a kamera nem megmutatja az eseményeket, hanem azok részévé válik és képes befolyásolni őket. ?A dokumentum-játékfilmekre emlékeztető filmes spontaneitás a dogma-filmek egyik legfőbb jellemzője.?

Lars von Trier szintén 1998-ban készítette el a dogma második, Idióták című filmjét, mely egy szinte teljesen valóságosnak ható csoportterápiába vezeti be a nézőt ? akinek igencsak nehezére esik végigkövetni a történetet. És itt el is érkeztünk ahhoz a kulcsfontosságú momentumhoz, mely a mesterségesség tagadása mellett leginkább jellemzi a mozgalom filmjeit: a nyers, finoman szólva drámai fordulatokkal tarkított, letaglózó történet. Ezek a történetek ugyanis cseppet sem olyanok, melyeket jó szívvel megnéznénk egy napsütéses délutánon. Ezek a filmek kendőzetlenül mutatják meg azokat a dolgokat, melyeket igazából nem akarunk látni.

A dán dogma elvei azonban nem előzmény nélküliek a filmtörténetben. Gondoljunk csak az európai új hullámokra? ?A mozgalom az amerikai blockbusterek, az óriási költségvetésű szemfényvesztő mozik korában a vásznon látható esendő ember hiteles megjelenítéséért szállt síkra?, akárcsak az olasz neorealizmus, a cinéma verité vagy a Budapesti Iskola alkotói.

Születésnap

A Születésnap az irányzat első filmje, mellyel Thomas Vinterberg valóban tanúságot tesz arról, miképpen kell dogma-filmet készíteni. Improvizatív színészi játék, imbolygó, természetesnek ható kamerakezelés jellemzi, melynek hatására a néző tényleg úgy érzi, ott ül azon a bizonyos családi összejövetelen, ahonnan legszívesebben inkább elmenekülne. Nézzük is a történetet. Közeli és távoli családtagok egy hatalmas kúriában gyűlnek össze, hogy megünnepeljék Helge 60. születésnapját. Michael és bátyja, Christian is megérkeznek a vidéki házba, az eseményt azonban beárnyékolja az a nemrégiben történt tragédia, hogy testvérük, Linda öngyilkos lett. E hír hallatán a nézőben több kérdés is felmerül. Vajon mi húzódhat meg a háttérben? Mi lehet a pompázatosnak ható felszín alatt?

Idióták

Lars von Trier dokumentarista hűséggel és leplezetlenséggel forgatott filmjének középpontjában egy különös kommuna, az ?idióták? csoportja áll, melynek tagjai az idiotizmus rejtett értékeit kutatják. Tehát akármilyen furcsán is hangzik, a filmben olyan egészséges embereket láthatunk, akik a nyilvánosság előtt megjátsszák magukat és úgy tesznek, mintha szellemileg sérültek lennének. Ebbe a csoportba kerül be Karen, aki kezdetben csak külső szemlélő, később azonban részesévé válik a szokatlan és visszatetsző kísérletezésnek. Az Idióták ?amatőr színészei páratlan erővel hitelesítik saját kommunájuk kapcsolatrendszerét: a megírt dialógusokat rendezői instrukciók és megszakítások nélkül vették fel?.

Olasz nyelv kezdőknek

Az irányzat filmjei között szerencsére találunk olyat is, mely kevésbé nyomasztó, polgárpukkasztó, sőt. Épp ilyen a 2000-ben készült Olasz nyelv kezdőknek, melynek főszereplője Andreas, aki egy dániai külvárosban kap segédlelkészi állást, ahol a barátságos szállodaportás rábeszélésére beiratkozik egy olasz nyelvtanfolyamra. A tanulócsoport ? akárcsak a valóságban ? a lehető legkülönfélébb emberekből áll, de egyvalami összeköti őket: mindannyian a tanfolyamnak köszönhetően kapnak lehetőséget arra, hogy megismerjék önmagukat (és a szerelmet). Igen, ebben a történetben előkerül a szerelem is, emellett pedig olyan egyszerű, sérülékeny, magányos, szeretetéhes karaktereket láthatunk, akik akár elsétálhatnának mellettünk az utcán.

Premier

Dömötör Tamás 2006-os filmje ? melyben Udvaros Dorottya is feltűnik ? remek példája az irányzatnak. A történet szerint új Nemzeti Színház épül Magyarországon, a bemutató előadásra pedig egy híres dán rendezőt szerződtet az igazgató. A színészek és az épület befejezésén dolgozó munkások mindent megtesznek azért, hogy a nyitás tökéletes legyen. A darab szépen formálódik, ám néhol kísértetiesen hasonlít a művészek való életéhez, így végül már nem a siker kérdéses, hanem az, hogy megérik-e a premiert.

A Dogma-mozgalom két elindítója mind a mai napig tevékeny: azt nem mondhatjuk, hogy nem szakadtak el saját programjuktól, de továbbra is olyan megosztó és erőteljes alkotásokat készítenek, melyek bizonyosan nem hagyják feledésbe merülni a nevüket. Nézzünk is két példát.

Dogville ? A menedék

Lars von Trier 2003-as filmje egy Dogville nevezetű bányászfaluban játszódik a harmincas évek Amerikájában. Lakóit és életvitelüket az egész történetet végig kísérő narrátor mutatja be a nézőknek: elmondja, hogy szegény, békés, becsületes polgárok, akik szeretik ? és bármi áron megvédik ? a városukat. Azt a várost, amelyből mi amúgy egy képkockát sem látunk. Trier filmje ugyanis egy színházteremben játszódik, és a környezet csupán krétacsík a fekete padlón, ahogy a növények és a kutya is. A rendező nem egy szépen megfestett városkába kalauzol minket, hanem díszletek közé, ahol a történetről és a szereplőkről semmi sem vonja el a figyelmet. Márpedig ebben a filmben a szereplők olyan dolgokat élnek át és olyan döntéseket hoznak, melyek láttán legszívesebben becsuknánk a szemünket?

A vadászat

Thomas Vinterberg 2012-ben készült filmjének főszereplője Lucas, egy kis helyi közösség megbecsült tagja. Egy óvodában dolgozik asszisztensként, ahol remekül érzi magát, hiszen a gyerekek és a kollégák is kedvelik. Épp kezd talpra állni a válása után, randevúzik az egyik munkatársnőjével, ám mikor már úgy tűnik, jól alakulnak a dolgok, akkora szörnyűség történik, hogy el se hisszük. Lucas legjobb barátjának kislánya azt állítja, hogy a férfi tett vele valamit. Valamit, amit csak a felnőttek szoktak. A füllentés visszafordíthatatlan következményekkel jár, Lucas pedig megtapasztalja, milyen sötét is lehet az emberi természet. Vinterberg tehát nem ment messze azoktól a kérdésektől, melyek a Dogma-mozgalom megszületésekor foglalkoztatták, A vadászat viszont nem csak a rendezés tekintetében kiemelkedő: Mads Mikkelsen játékát nem szabad kihagyni!

A film történetének egyik legnehezebben emészthető részlete a Dogma-mozgalom, melynek alkotásai az emberi természet legsötétebb bugyraiba kalauzolják a nézőt. A két alapító, Lars von Trier és Thomas Vinterberg ugyan elszakadt a mozgalom kiáltványában megfogalmazottaktól, ennek ellenére a mai napig olyan filmeket készítenek, melyek őszintén, kendőzetlenül mutatják be mindazt, amit máshogy nem lehet. És ezzel kortárs rendezőként ? szerencsére ? nincsenek is egyedül.

Készítette: Tóth Eszter

Forrás: Film- és médiafogalmak kisszótára