Filmek térből és időből

Az expresszionista filmek Németországban az 1910-es, ?20-as években születtek, természetesen nem függetlenül a már korábban megjelenő képzőművészeti, irodalmi, színházi expresszionizmus alkotásaitól, vagyis például Kokoschka és Schiele festményeitől vagy Brecht irodalmi műveitől. Ahogy a Film- és médiafogalmak kisszótárában is olvashatjuk, ?az expresszionizmus a belső, lelki folyamatok szuggesztív megjelenítésére törekszik. Jellemzője a realista, naturalista valóságábrázolás elvetése, az intenzív, látomásos erejű, túlfűtött hangvétel, a formabontó megoldások használata és a túlzó stilizálás. Az expresszionista művész ? így a filmalkotó is ? az irodalmi romantika örököse, és miként a romantika is, sokat merít a legenda- és meseirodalomból, valamint a 19. század végének ?gótikus? regényeiből és a kor népszerű műfajaiból, vagyis a ponyvaregényekből és a képregényekből. Az expresszionista filmeket a korszakkal foglalkozó jelentős filmszakírók a háborúból vesztesen kikerülő Németország ? az úgynevezett weimari köztársaság ? rossz közérzete jellegzetes kivetüléseként, mintegy a hitlerizmus előhírnökeként tartják számon.?

Az első ? sokak szerint egyetlen ? valóban expresszionista film Robert Wiene Dr. Caligari című, 1919-ben született műve. A Dr. Caligari történetét és különlegességeit kicsit később ismertetem, azt azonban muszáj máris kiemelni, hogy ?markáns, jellegzetes formanyelvi megoldásai olyannyira termékenyítően hatottak a kortársakra, hogy a caligarizmus kifejezés az expresszionista filmek jelzőjévé vált?. Az expresszionista mozgóképek sajátossága a művészi megformálás mellett a tömegfilmekre jellemző népszerű tematika. ?Reprezentáns művei kitüntetett, olykor első darabjai olyan műfajoknak, mint a horror különféle szörny-, rém- és Frankenstein-szériái (Nosferatu, 1922), a thriller (Dr. Mabuse, 1922) vagy a science-fiction (Metropolis, 1927). A korszak filmjeit pszichotikus zsarnokok és gyilkosok, a legendák démoni erejű lényei, futurisztikus alakok lepik el.?

Dr. Caligari

A történet ?címszereplője hasadt lelkű, démonikus elmegyógyintézeti igazgató, aki egy Cesare nevű médium által követi el gyilkosságait. Robert Wiene filmjei szuggesztív, festett díszletek közt játszódik (játéktereit expresszionista díszlet- és jelmeztervezők alkották), képeit asszimmetrikus képkivágatok, szögletes, hegyes, természetellenes formák uralják, a színészi játék túlzó, a szereplők mintha saját szorongató víziójukban tűnnének fel?.

Nosferatu

Az 1922-ben bemutatott némafilmet Friedrich Wilhelm Murnau rendezte, akit Bram Stoker Drakula című regénye ihletett meg. Drakula gróf története bizonyára mindenki számára ismerős, ám ezt a sokszor feldolgozott és kívülről fújt ?mesét? Murnau úgy mutatja be, hogy semmi kedvünk aludni utána. A Nosferatu képi világa, valamint fény- és árnyjátéka épp annyira túlzó és félelmetes, mint a Dr. Caligari-é, így a film hatásosabb, mint sok mai horrorfilm. Nemhogy felveszi a versenyt a cgi-szörnyekkel, hanem le is győzi őket. De még mennyire!

Dr. Mabuse I-II.

Fritz Lang kétrészes filmjének főhőse Dr. Mabuse, akitől egész Németország retteg. Ő nem erőszakos gyilkos, hanem intellektuális, hipnotikus erejű bűnöző, aki lélektani kutatásokat végez annak érdekében, hogy hatalma legyen embertársai felett.

Metropolis

Fritz Lang utópisztikus Metropolisát a korabeli New York ihlette. A gigantikus városban csupán a kiváltságos személyek élvezhetik a technológiai fejlődés adta előnyöket, a többiek a Metropolis alsó szintjén, szerényen élnek és nem léphetnek be a ?fénybe?. Ezt a kiváltságosok számára idilli rutint zavarja meg egy gyermekcsoport, valamint egy életre kelt, romboló erejű, legyőzhetetlennek tűnő robotnő. Fritz Lang 1927-es némafilmje páratlanul nagy hatást gyakorolt a tudományos-fantasztikus film műfajára, és olyannyira hiteles utópia, hogy még 2016-ban is képes meglepetést okozni.

Jó éjt, anyu!

Veronika Franz és Severin Fiala 2014-es filmjének képi világa és története erősen idézi az expresszionizmus eszközhasználatát. Az alkotás főszereplője a kilencéves ikerpár, Lukas és Elias, akik egy vidéki házban élnek édesanyjukkal. A nő épp a történet kezdetén érkezik haza a kórházból, hogy kiheverje legutóbbi plasztikai műtétje következményeit: a feje olyannyira be van kötözve, hogy csak a szeme és a szája látszik, tehát mondani sem kell, roppant ijesztő. A kisfiúk is így vélekednek, és mivel édesanyjuk egyre szigorúbb velük, a képzeletükbe menekülnek és kételkedni kezdenek abban, hogy valóban az anyjuk van-e a kötések alatt.