Az album egyből egy igazi vagány elektro-pop számmal indít, amibe nem igazán lehet belekötni. A producerként újból képbe került Beck szépen formába öntötte a Terrible Angels című nyitó dalt, húznak a basszus szintik, tényleg slágeres lett a refrén és Charlotte Gainsbourg is átlagon felülit nyújt. Az egyetlen zavaró tényező, ami ennek a fiatalos lendülettel és szexualitással túlfűtött számnak a hallgatása közben eszembe jutott, az az, hogy az ilyesmi egy 40 éves nőnek különösebben nem szokott jól állni. Persze önmagában ez nem kéne, hogy igazán nagy probléma legyen, ugyanis a dal akár időtlenné is válhat, ez esetben pedig kit érdekel, hogy hány éves ember énekli. Ennél viszont zavaróbb, hogy a lemez hátralévő részében már olyan, a felütéstől igencsak eltérő dalokat hallhatunk, amik, bár jobban állnak Charlotte korához, légies személyiségéhez és hangjához is, de mégis megtörik kissé a lemez integritását. Így tehát hiába sláger a Terrible Angels, mégis elüt az olyan számoktól, mint a Jamais, a White Telephone, vagy az Anna, melyek a már említett légies és finom vonalat erősítik. Utóbbi számok kivitelezésében egyébként óriási segítségre lelt az énekesnő a szintén francia AIR együttes két tagjában. Ha van olyan, hogy francia néplélek a popzenében, akkor nem véletlen, hogy ilyen egyértelműen összeillik az AIR tagok által kreált zene Charlotte hangjával. Tulajdonképpen egymás imidzsét és stílusát erősítik, hiszen mindkét produkcióban érződik a 70-es, 80-as évek hatása, valamint az az álmatag melegség és intimitás, amitől különlegessé és szerethetővé válnak.
