Finom suttogások - CHARLOTTE GAINSBOURG: STAGE WHISPERS

Mindenekelőtt muszáj megjegyezni: a Stage Whispers, ha szigorúan vesszük, nem is a harmadik, hanem a negyedik szólóalbum, tekintve, hogy 1986-ban már megjelent egy lemez Charlotte For Ever címmel, amelyet elsősorban még a gyermeki báj és az apuka elképzelései töltöttek meg. Szintén fontos tisztázni, hogy az új album valójában egy dupla lemez, amely csak első felében tartalmaz, egészen pontosan nyolc új dalt. A másik ?oldalon? a korábbi albumok számaiból készült válogatás élő felvételei találhatóak, amelyek persze szintén megéri, hogy foglalkozzanak velük, de én most csak az új felhozatalra koncentrálnék.

Az album egyből egy igazi vagány elektro-pop számmal indít, amibe nem igazán lehet belekötni. A producerként újból képbe került Beck szépen formába öntötte a Terrible Angels című nyitó dalt, húznak a basszus szintik, tényleg slágeres lett a refrén és Charlotte Gainsbourg is átlagon felülit nyújt. Az egyetlen zavaró tényező, ami ennek a fiatalos lendülettel és szexualitással túlfűtött számnak a hallgatása közben eszembe jutott, az az, hogy az ilyesmi egy 40 éves nőnek különösebben nem szokott jól állni. Persze önmagában ez nem kéne, hogy igazán nagy probléma legyen, ugyanis a dal akár időtlenné is válhat, ez esetben pedig kit érdekel, hogy hány éves ember énekli. Ennél viszont zavaróbb, hogy a lemez hátralévő részében már olyan, a felütéstől igencsak eltérő dalokat hallhatunk, amik, bár jobban állnak Charlotte korához, légies személyiségéhez és hangjához is, de mégis megtörik kissé a lemez integritását. Így tehát hiába sláger a Terrible Angels, mégis elüt az olyan számoktól, mint a Jamais, a White Telephone, vagy az Anna, melyek a már említett légies és finom vonalat erősítik. Utóbbi számok kivitelezésében egyébként óriási segítségre lelt az énekesnő a szintén francia AIR együttes két tagjában. Ha van olyan, hogy francia néplélek a popzenében, akkor nem véletlen, hogy ilyen egyértelműen összeillik az AIR tagok által kreált zene Charlotte hangjával. Tulajdonképpen egymás imidzsét és stílusát erősítik, hiszen mindkét produkcióban érződik a 70-es, 80-as évek hatása, valamint az az álmatag melegség és intimitás, amitől különlegessé és szerethetővé válnak.

Különlegesség a lemezen a Got To Let Go című szám, melyet Charlotte a Noah and the Whale együttes frontemberével, Charlie Finkkel közösen énekel. Itt énekstílusában is vált egy kicsit Gainsbourg. A korábbi álmatag énekhangot dívásra veszi, de ez más, mint a Terrible Angels vagány szexizése, Charlotte itt inkább játékosan búgó és nőies: egy újabb arc, amely jól áll a színészből lett énekesnőnek. Egyeseknek néhány ponton még akár Amanda Lear is eszébe juthat, ha utóbbi előadó férfiasabb tulajdonságait lefejtjük.

A Stage Whispers összességében egy olyan album, amelyben Charlotte Gainsbourg több arcát is megmutatja, méghozzá hihetetlenül profi és egyedi módon. Kevés énekesnő tud egy lemezen, egyszerre hitelesen és vagányan szexizni, megközelíthetetlenül díváskodni és finoman léleksimogatni.