Finomra hangolt igazságok – interjú Szelevényi Ákossal

A zenei anyag az őszi, Esti mantra című előadásuk elemeire épül, amely a szokottnál jóval meditatívabb hangulatú előadás volt. Szelevényi Ákost kérdeztük a zárva tartó Uránia üres dísztermében felvett előadásról.

A Fellelhető elemek cím milyen elemekre utal?

Ez részben a világhelyzetre való reagálás.
Hogy hol tartunk most, melyek azok az elemek a járvány előtti életünkből,
amelyek még fellelhetők, kik azok az emberek, akikkel még le lehet ülni
zenélni, s akik lehetővé teszik ezt. És azzal is rezonanciába kerül, hogy az
utóbbi években sokat foglalkozom kvantumfizikával és mindennel, ami ehhez
kötődik. Így nyer értelmet a meditatív kifejezés is, aminek szintén a lényege
felfogni, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Hogy ugyanazokból az elemekből vagyunk
összerakva: ember, bolygó.

Ez mintha összeérne valamiféle vallásos, transzcendens élménnyel is. Onnan jutott eszembe, hogy a koncertjeitek szertartásszerű élmények. Valódi szertartáshangszereket is használtok.

Hogyne, a gongok, a tibeti hangtálak azok. Ez, amit mondasz, megtisztelő. Vallásról azonban nincs szó, de valami szellemi, spirituális dologról igen, valóban. Franciául jut eszembe az a szó, ami ide talán megfelelő: évoquer. Felidéz, megidéz.

Mi csak megpróbáljuk a lehető legigazabbat, legértékesebbet adni, amit magunkból ki tudunk gyúrni.

Amit meg tudunk érteni egyáltalán a realitásból, a világból, az életből. Hogy az általunk érzett igazságok adott pillanatban ott legyenek a színpadon, és ki legyenek fejezve.

Általában hatalmas és különleges hangszerparkot szoktatok felvonultatni.

Most visszafogtuk magunkat, amennyire lehetett… Megpróbáltuk az egészet annyiból megoldani, amit vállon elbírunk. A dob, a bőgő és a tenorszaxofon mellett, amelyek a fő hangszereink, használtunk gongokat, csengettyűket, tibeti hangtálakat, zithert, egy dél-amerikai nagydobot meg egy harmóniumot, egy fémklarinétot és egy számomra viszonylag új hangszert, aminek fontos szerepe lett az életemben, a szopraninó szaxofont.

Hogy lett szerepe az életedben?

Két éve kaptam magamtól a születésnapomra. Korábban ugyanis nagyon sokat használtam dupla nádas cuccokat, bombárdot, töröksípot, csak ezeket rettenetesen nehéz színpadon használni. Így kerestem egy ebben a hangfekvésben dolgozó, kicsit performensebb hangszert, aminek több lehetősége van. Úgy tűnt, hogy a szopranínó megfelelő lehetne, és valóban így is lett. Én eddig mindig tenor, szoprán, azaz Bé-ben megszólaló szaxofonokat használtam, ez pedig Esz-ben szól. Olyan, mintha egy új világ nyílt volna meg a kezemben ezzel a hangszerrel. És az a szép, hogy nem korfüggő, bármikor megtörténhet az emberrel egy ilyen forradalom. Mert tényleg így élem meg.

Jó megfigyelés az, hogy az utóbbi időben mintha lágyult  volna a zenétek? Szerethetőbb, ha fogalmazhatok így.

Nem. Semmi ilyen tendencia semmilyen szerethetőség felé nincs. Nekem ezek a kérdések így nem is léteznek. Ebben a programban, amit a nézők az Uránia-beli koncerten látni fognak, ugyanúgy vannak tíz évvel ezelőtti ötletek és vadi újak is. Nem arról van szó, hogy valamilyen irányba menne a dolog, hanem hogy nagyobb szükség volt ilyen dolgokat megszólaltatni és meghallani ebben a mostani helyzetben.

Lecsöndesedett a világ, és jobban meghallani ilyen dolgokat?

Nem pont erre gondoltam, de ez is egy fontos aspektus. Hiába próbálnánk például eljátszani ezt az előadást egy pörgős fesztiválon, ahonnan automatikusan kilóg. Azzal, hogy lecsendesedett az egész világ, talán picit több hely van, hogy finomabb, bensőségesebb dolgok is meg tudjanak szólalni. Ez valós. Ez volt az egyik pozitív része az utóbbi egy évnek, azt leszámítva, hogy éhen halunk, mert nem tudunk dolgozni.

Minden rólad szóló írásban megemlítik, hogy Franciaországban futottál be, majd néhány éve hazatértél. Mennyire találtad meg a helyed itthon? Hogy vagy itthon?

Ha a lényegről beszélünk, tehát az emberekről és a művészeti oldaláról, akkor abszolút megtaláltam. Olyan emberekkel, zenészekkel találkoztam, akikkel igazán komolyan tudok zenélésben együtt gondolkodni. Enélkül, nélkülük elképzelhetetlen lett volna a visszatalálásom. Az a pár alternatív hely, amelyből nem tudom, hány éli túl majd a koronavírus-járványt, olyan közeget tudott teremteni, ami ma egyedi Európában. Párizsban ma nem lehet játszani ilyen zenét, mert az van, hogy ha játszani akarsz, bérelj ki egy termet, és töltsd meg. Én itthon újraéltem körülbelül, amit a kilencvenes években tudtam megcsinálni ott. Ez a rész nagyon felemelő. Ami viszont nagyon problematikus, hogy ennek a közegnek egyáltalán nincs vizibilitása. Teljesen margóra van tolva, semmi elismerés, holott nagyon komoly kaliberű zenészek tolják. Nagyon kevés lehetőség és olyan ember van, aki ezeket az értékeket felismeri, és próbálja felkarolni, befogadni, kultiválni.

Továbbra is a nagyvilágban keresem a kenyérre valót, az utóbbi egy évet leszámítva persze.

Az Akosh S Trión kívül milyen formációkban vagy még benne?

Fel tudnék sorolni akár tízet, amiben itthon részt veszek. Ennyiben kell játszani, hogy egyáltalán valahogy túléljünk ma, annak idején a Unitom elég volt erre egyedül. Ezek közé a formációk közé tartozik a duó Áronnal, duó Péterrel, aztán a Qiyan, amiben az egyik fiam is trombitál, amit Péter hozott össze, a Dorota. Van egy triónk, a Kyoki, ahol Áronnal és egy elektronikus zenét játszó huszonéves sráccal működünk együtt. Szerintem kimagaslóan érdekes dolog, kész a lemez anyaga, de kiadni nem tudjuk, saját pénzünk nincs erre, a kiadók meg nem moccannak.

Az Universalnál több lemezed is megjelent, ez a kapcsolat létezik még?

Az már a kétezres években véget ért. Sőt meg is szűnt aztán ez a részleg a Universalnál. Nincs ilyen részleg, hogy jazz. Vége. Ami anyagom elkészül, azt mostanában felteszem Bandcampre, mint a Nakama terek, az Idekint vagy a Kohó. Ennyi. Itt tartunk.

Fotók forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház