Fölfűzheti-e munkásságát fordulópontokra?
Mik volnának a nagy fordulópontok az életemben? Inkább folyamatokat, egymáshoz kapcsolódó eseményeket említek. Az mindegyik biográfiámból tudható, hogy a Bécsi Zeneakadémián tanultam Hans Swarowskynál, aki egyébként Budapesten született. A diploma után, a hetvenes években rövid ideig korrepetitorként, majd operakarmesterként dolgoztam, vezényeltem Bécsben, Hamburgban, Münchenben. Grazban sikereres Don Carlos- és Rózsalovag-előadásaim után felkértek a Trisztán és Izolda vezénylésére, ez volt az első nyilvános Wagner-produkcióm. Egyre többfelé hívtak, az is előfordult, hogy az énekesek jelezték egyik vagy másik ház igazgatóságának, hívjanak meg ismét.
Fordulópontnak tekinthetem, hogy 1978 tavaszán Münchenben átvettem Karl Böhmtől a Fidelio vezénylését. Egy másik lényeges dolog, hogy 1987-ben megalapítottam az Osztrák–Magyar Haydn Zenekart Eisenstadtban, vagyis Kismartonban. A kamarazenélés számomra újfajta dolog volt, de mind a kettőt csináltam, és mind a kettőt jól csináltam. Szerintem a karmesterségem titka az, hogy én Wagnerben is Haydnt és Haydnban is Wagnert keresem. Másképpen fogalmazva: amikor kamarazenei műveket vezénylek, célom, hogy a zenedrámát fedezzem fel bennük, és a nagy operákban megleljem a kamarazenei intimitásokat. Nem választom szét a Wagner-operákat és a Haydn-, Mozart- vagy Beethoven-vonósnégyeseket, hiszen mind zene.
Valójában arra gondoltam, hogy bizonyos helyzetekben olyan sorsfordító döntéseket kellett hoznia, amelyek nélkül egészen másfelé kanyarodott volna a karrierje.
Az életem csupa véletlenből áll. De hát az életben sok a véletlen, az ember is jóformán véletlenül vagy véletlen körülmények között születik meg. Tehát a „mi lett volna, ha…” kérdésnek sok értelme nincs. Tulajdonképpen egy véletlen (Giuseppe Sinopoli olasz karmester váratlan halála – a szerk.) folytán kerültem Bayreuthba, és egy másik véletlen miatt kezdtem Münchenben vezényelni. Az egész Haydn Fesztivál is, amit fölépítettem, kicsit véletlen volt. Találkoztam valakivel, aki mesélt a kismartoni Esterházy-kastélyról, és hogy szeretnének valamit csinálni, mert a vasfüggöny közelsége miatt ott teljesen kihalt minden. A kastély létezéséről tudtam, de arról nem, hogy használható. Mindennek adódik valamilyen véletlen előzménye. Ilyen az élet.
Lehet azután a véletlenekre építkezni?
A lehetőség a földön hever, és aki észreveszi, az továbbléphet. Különben ezt a szakmát nem nagyon lehet meghatározni, mert igen eltérők a feladatok. Ahhoz, hogy beugorjon valaki Bohéméletet vezényelni valamelyik operaházba, nagyobb kézügyesség kell, mint ha egy Beethoven-szimfóniát dirigál olyan zenekarral, amely azt a darabot igen jól ismeri. Én azt mondom, egy karmester mestervizsgája, ha a Toscát el tudja vezényelni próba nélkül. Alapfeltétel a világos mozgás, a jó ütéstechnika, másként nem megy.
Swarowsky nyomasztó vagy megengedő mester volt?
Elég durva valaki, aki tudott sértegetni, de az nem számított, nem volt érdekes. Rendkívül jó tanár volt, mert a technikai dolgokat erősen megkövetelte. Aki nem tudta összetartani az oboát a hárfával, az nem mehetett tovább az osztályból. Fölsorakoztatta az egész társaságot, a nehéz részeket el kellett vezényelni, bemutatni az alapdolgokat. De ő abba sose szólt bele, hogy a megszerzett technikai képességünkkel mit valósítunk meg, a zenei elképzelést békében hagyta. És ezért volt igazán jó tanár. Azt vettem észre, hogy akik aktív nagy mestereknél tanulták a szakmát, mondjuk Karajan vagy Bernstein növendékei voltak, utánozták a mesterüket, és ezáltal többnyire rosszak lettek.
Ön sosem gondolt rá, hogy tanítson?
Nem. És azért nem, mert az ízlésem roppant szubjektív, tudom magamról, hogy rossz tanár lennék. Bevallhatom, hogy még a zenészkollégák megítélésével is sokáig bajom volt. Régen, ha valaki előénekelt nekem, csakis a hangját kellett volna figyelnem, mit tud technikailag megvalósítani. Én meg abba a csapdába estem, hogy az az énekes, aki valamilyen szebb zenét énekelt, jobban tetszett, mint az, aki nem olyan szépet énekelt. Elolvadtam egy Schubert-daltól, ha azt hozta, aztán ha rosszul énekelte, rém dühös lettem rá. Pontosan tisztában voltam a gyengeségemmel, ezért együtt dolgoztam kollégákkal, ellenőriztettem magam.
Egyébként a karmesterség egyetlen igazán fontos része, hogy az ember pontosan tudja, hogy ő mit tud és mit nem.
Kire támaszkodik, kitől fogad el tanácsot? Egy zenekaron belül mindenhol lehet partnereket találni. Olyasféle a mesterségünk, mint a politikusé. A politikusnak semmihez nem kell értenie. De nem szabad beképzelnie, hogy mindenhez ért, mert akkor nagyon nagy a baj.
Verdi Otellóját szerencsét hozó darabként emlegeti.
Lehet, hogy mondtam ilyesmit... De nemcsak az Otellót, más Verdi-zenedrámákat is sikerrel vezényeltem. Tény, hogy Münchentől Bécsen át a New York-i Metropolitanig rengeteg elismerést szereztem az Otello-előadásaimmal.
Budapesten semmilyen formában sem vezényelte?
Nem. A nemzetközi operaházak elég gyakran együtt vették meg a főszereplőket: például Vladimir Atlantovot mint Otellót, Piero Cappuccillit mint Jagót. Atlantov tudta, hogy ő jobban énekli az Otellót, ha én vezénylek, én pedig tudtam, hogy jobban vezénylem a darabot, ha az Otellót Atlantov énekli. Tehát rendszerint együtt mozogtunk. A budapesti Operaház nem tudott kiállítani ilyen nemzetközi „utazó” szereposztást.
Volt dolga a gazdag cseh operairodalommal is, mely világszerte egyre népszerűbb.
A Ruszalkát nagyon-nagyon szerettem. Amikor Münchenben először vezényeltem, Hildegard Behrens énekelte a címszerepet a német nyelvű előadásban. Bécsben Az eladott menyasszonyban Lucia Popp volt Masenka, szintén németül. Brüsszelben Stefan Herheim rendezésében csehül játszottuk, és a produkció igen jó visszhangot váltott ki. A „trend” egy ideje az eredeti nyelvű előadásokat kívánja. Az a problémám a cseh operákkal, hogy nem tudok csehül, s nem tudom a saját mércém szerint elég hatásosan közvetíteni a bennük rejlő zenei kifejezést. Igen, jön az anyanyelvi korrepetitor, elmondja, hogy ezt így meg úgy kell kiejteni. De számomra ez nem elég, a deklamáció, a mondatok lejtése is fontos. Egy rövid német mondat, három szó különbözően hangsúlyozva egészen mást jelent. Mivel ez érinti a német, olasz, cseh, francia műveket is, a következő Budapesti Wagner-napokra tervezek egy előadást, Ki mit nem tud? címmel (2024-ben ezt a kérdést tette fel a Wagner-napokon: Mondjam vagy mutassam? – a szerk.).
Bár a feliratozás segít, nem oldja meg a kifejezést, azon nagyon intenzíven kell dolgozni, és a mai énekesek sajnos keveset foglalkoznak ezzel. 2025-ben azt firtatom majd, hogy melyik nemzetiségű énekes milyen nyelvet nem tud. Mire kell odafigyelni – itt főleg a magyarokról fogok beszélni –, mire kell koncentrálniuk, ha németül énekelnek? Az eredeti nyelvű előadások átformálták az operavilágot. A mi fiatalkorunkban A mesterdalnokokat is magyarul adta az Operaház. Nem azt mondom, hogy az egyik jó, a másik rossz, de a szöveget nemcsak érteni kell, hanem át is kell élni. Megváltozott a szakma. Régen a karmesterek belenyúltak a művekbe, átírták a darabokat. A hűség a kézirat iránt tulajdonképpen Toscanini óta terjedt el. Én csinálom az egyiket, és a másikról vagyok meggyőződve...
Az előadó nemzeti háttere inkább az opera-előadásoknál lehet hozzáadott érték. Muszorgszkij valamelyik szimfonikus költeményét vagy egy Csajkovszkij-szimfóniát nem feltétlenül kell orosz karmesternek dirigálnia…
Abszolút nem. Mindig kérnek, hogy dirigáljam A csodálatos mandarint. Általában azt mondom, hogy nem tudom jobban, mint Boulez, aki másként, ahogy én, de nagyszerűen vezényelte. A szimfonikus zene réges-régen nemzetközivé vált. Akadnak azért csekélyebb, mégis figyelemre méltó nemzeti sajátosságok. A Bécsi Filharmonikusok és a Bécsi Szimfonikusok egy Strauss-valcert másképp játszanak, mint egy amerikai zenekar. Érdekes azonban, hogy a bécsi zenekarokban ülnek francia, japán, kanadai és magyar zenészek is, és teljesen átveszik az úgynevezett wienerisch stílust. A játék könnyedségét, szabadságát nem tudja mindenki, ebben a bécsiek egy lépéssel a többiek előtt járnak. A karmestertől persze sok függ. Ha én kérem ezt a játékmódot a Dán Kamarazenekartól, képesek bécsiesen muzsikálni. Mindenütt találni olyan zenészeket, akik máshol tanultak, más országból jöttek, és átadhatják egymásnak ezt a képességet. Kicsit olyan ez, mint amikor az ember végigmegy egy londoni utcán, talál spanyol vendéglőt, olasz bisztrót, magyar vagy cseh éttermet. Mindenfajta kultúra létezik. Csak tudni kell, hogy mit válasszunk. A karmester dolga, hogy nyisson, és hagyja szabadon áramlani az efféle készségeket.
A hallgató pedig élvezi a nehezebb munka gyümölcsét...
Nehezebb, de hát ezért fizetnek minket. Én mindent a karmester felelősségének tartok. Ha egy előadás nem izgalmas, az nem a zenekar hibája, hanem a karmesteré. Ám a karmesternek az is a feladata, hogy szolgáljon, tehát a partnereiből a maximumot hozza ki. Ha valakinek van egy változtatási javaslata, oda kell figyelnem rá, mit játszik jól, és be kell építenem a zenei elképzelésembe. A rendező sem mehet teljesen egyértelmű elképzeléssel a próbára: te most a jobb karodat föltartod, és két lépést előremész. Az első feladata, hogy nézze meg, milyen típusú a színész. És amit a színész jól tud, azt érdemes tőle kérni. Integrálni az előadó előnyeit a rendező koncepciójába.
Előállhat-e olyan helyzet vezénylés közben, hogy egy új zenei ötlet ösztönösen az eszébe jut, és azonnal enged neki?
Előfordulhat. Csakhogy pontosan kell éreznem, mi rejlik az ötletet inspirálóban. Milyen állapotban van, tegyük fel, az a klarinétos. Ha fiatal és izgul, akkor nem változtatok sokat. Ha öreg róka, akkor tudok ilyesmit csinálni. Ma már sokkal többet tudok rögtönözni, ha valami spontán eszembe jut. Vagy ha muszáj, mert az énekes a színpadon rossz irányba indul el, s több időre van szüksége, hogy egy frázist befejezzen, nekem automatikusan lassítanom kell a zenekart, hogy együtt maradjunk.
Jó erős évada lesz.
Ausztriában idén ünneplik Anton Bruckner születésének kétszázadik évfordulóját. Ő a Linz melletti Ansfeldenben látta meg a napvilágot. A linzi Brucknerhaus nagyszabású sorozatában igen speciális koncertet fogok vezényelni. Először megszólaltatjuk Mozart Requiemjét. Ez a mű Bruckner számára egész életében fontos hivatkozási pontot jelentett. Majd eljátsszuk Bruckner 1875 februárja és 1876 májusa között írt 5. (B-dúr) szimfóniáját, korabeli hangszereken, eredeti hangzásban. Nemcsak a barokk korban, hanem a romantika idején is mások voltak az instrumentumok, mint a maiak. Ez teljesen új kihívás számomra, a Felvilágosodás Korának Zenekara mindenképp velem és ezt a műsort akarta – hát hagytam magam rábeszélni. A programot Londonban is bemutatjuk.
A Düsseldorfi Szimfonikusokhoz lassan két évtizedes kapcsolat fűzi. Az együttes szeptember végén a Tonhalléban köszönti első vendégkarmesterét.
Beethoven és Richard Strauss lesz a koncert műsorán, amelynek a szünetére egy meglepetést, valamiféle magyar specialitást tartogatok. Lehet találgatni... (A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara a Müpában ad hasonló, születésnapi hangversenyt – a szerk.)
A Dán Kamarazenekarral Grazban lép fel, mindjárt a szezon elején. Ezek a muzsikusok nem egyszerűen a munkatársai, hanem a rajongói.
Koppenhágában, az együttes székhelyén és Grazban is létrehoztunk Haydn Fesztivált. A dániai muzsikusokkal nagyon egymásra találtunk. „Vad” zenészek, velük egész másképp, sokkal radikálisabban tudjuk Haydnt játszani, mint annak idején a Haydn Zenekarral. És pont ellenkezőleg, mint ahogy másutt tapasztalom. Évek óta a bécsi klasszikusokból áll a közös repertoárunk, mással nem is csinálják. Nekik tehát nem kell átállniuk attól függően, hogy ki a karmester. Ezért jött az ötlet a Naxostól, hogy velük vegyük föl újra az utolsó húsz Haydn-szimfóniát. Most kijavíthatom a fiatalkori hibáimat.
A sorozat végén az Évszakok című oratóriumot is előadják.
A koncertet a klímavédelemért és az emberi jogokért ajánljuk. Voltak és lesznek más klímakoncertjeim is, Düsseldorfban szerveztünk faültetést is. Megpróbálok tenni valamit, ami tőlem telik. Hogy milyen borzalmas katasztrófa fenyeget bennünket, idén nyáron megtapasztaltuk a saját bőrünkön. Nem tagadom, elég pesszimistán nézek a jövő elé.
Mintegy harminc esztendeje tagja a Budapesti Helsinki Bizottságnak.
És maradok. Amíg tehetem, segítem a munkájukat. Én kivételezett helyzetben kerültem idegen környezetbe, mégis nehéz volt az az időszak, míg a helyem megtaláltam. Tudom, hogy senki sem jószántából lesz menekült. Nem mondom, hogy igazuk van. De az életem alapigazsága, hogy segítem őket, nem a bírájuk vagyok, hanem az „ügyvédjük”.
Többször is visszatér a Bécsi Állami Operaházba.
Mozarttal és Richard Strauss-szal. Ősszel és tavasszal Così fan tuttékat vezényelek. Ugyancsak tavasszal A varázsfuvolát, új produkció, de én a többedik előadásokba állok be. A mű a rendezők álma és rémálma, mert igen nehéz, és mindenki újat akar csinálni, az pedig szintén nehéz. Én tudom, hogy nem szabad másképp látni, el kell fogadni, hogy olyan dolgok vannak benne, amiktől a mai emberek összerezzennek. Amikor a Metropolitan Operában vezényeltem, rettegtek Monostatos szövegétől, mert azt mondja, hogy a feketék csúfak. New Yorkban azt találták ki, hogy meghagyták az énekelt szöveget eredetiben, számítva rá, hogy a néző úgysem érti, a feliratot ellenben másképp fordították. A varázsfuvola kicsit nőellenes is, de el kell fogadni, hogy ilyen, hogy a keletkezés korában így beszéltek. Vagy nem kell játszani. Amit meg nem lehet, mert olyan gyönyörű. Dirigálok még négy Rózsalovag-előadást Otto Schenk évek óta futó, szép, tradicionális rendezésében.
Hamburgban is premierre készül.
Hamburgban élünk a családommal, fontos számomra, hogy itt is jelen legyek. Egyebek között egy Mozart-sorozat fűz a városhoz és a Hamburgi Staatsoperhez: Don Giovanni, Szöktetés a szerájból, Titusz kegyelme. A mostani igazgató nyugdíjba megy, azt kértem tőle, hogy játsszuk el a Mitridate, Pontus királya című korai Mozart-operát, hiszen Hamburgban még sosem volt műsoron. Speciális formában adjuk elő, a színpadon lesz a zenekar, a zenészeket belerendezzük a produkcióba. Tapasztalt rendezőasszisztens kolléga segít megvalósítani az elképzeléseimet.
Izgalmas a Budapesti Wagner-napok következő programja.
2025-ben pihentetjük a Ringet, két estén a Tannhäuser lesz műsoron, két estén pedig A nürnbergi mesterdalnokok, a közönség Beckmesser szerepében viszontláthatja egyik kedvencét, Bo Skovhust, a másik liebling, Bryn Terfel pedig önálló estet ad Wagner-áriákból.
A pihenés szó nem passzol önhöz.
Mi az, hogy pihenni? Igen nehéz megmondani. Gyönyörű nyaram volt, csak kicsit fárasztó, de nagyon szépen volt fárasztó, mert az unokákkal töltöttem. Velük mozgalmasak a napok, élveztem. Az operákat és koncerteket az unokákkal pihenem ki, az unokákat pedig az előadásokon.
Mit tart az élete summájának?
Három tekintetben is igen szerencsésnek mondom magam. A munkám a szenvedélyem – a szenvedélyem a munkám, pénz nélkül is csinálnám. Viszont abból mindig több volt, mint amennyinek szükségét láttuk. A pályám kezdete óta soha nem voltak anyagi gondjaim. És hetvenöt évesen is egészséges vagyok. Ez három isteni ajándék, többet nem kívánhatok.
