A csodagyerek
Fischer Annie 1914. július 5-én született Budapesten, apja újságíró volt, anyja a kornak megfelelően a háztartást vitte. Hároméves korában derült ki különleges zenei adottsága, négyévesen emlékezetből játszott vissza dallamokat a zongorán. 1919-ben a család úgy döntött, szakemberhez viszik a kislányt, hogy kiderüljön, tényleg csodagyerek-e, 1923-ban felvették a Zeneakadémia előkészítő osztályába, 1925-ben lett Székely Arnold növendéke. Ekkortájt naponta csak másfél órát gyakorolt, „mert a tanár bácsi nem enged tovább játszani. De azért, amikor lehet, többet játszom” – nyilatkozta az Aradi Közlönynek.
Első nyilvános szereplése is Aradon volt, hétéves korában. A visszaemlékezések szerint rengetegen akartak tőle autogramot, de nem nagyon értette, mit is szeretnének az emberek. Első növendékhangversenyén 32 tagú zenekarral, karmester nélkül játszotta Beethoven C-dúr zongoraversenyének 2. és 3. tételét, amelyet a zongora mellől dirigált. Nem csoda, hogy felfigyeltek rá a muzsikuskörök és a bulvár is.
„Csodagyerek ez a kislány a legjavából. Nemcsak páratlanul muzikális, vérbeli pianista, hanem máris finom, bimbózó poétalélek, akiből (amennyire ilyen gyermekművésznél jósolni lehet) könnyen világhírű zongoraművésznő válhat” – jósolta meg Tóth Aladár zenekritikus a Pesti Napló 1928. február 28-i számában.
Az első lépések a világhír felé
A kislány ebben az évben adta első külföldi koncertjeit Svájcban, hatalmas sikerrel, műsorán Mozart és Schumann művei szerepeltek. „A közeli hetekben egy kis művészlány indul el a dicsőség útján. A kis Fischer Annie, Székely Arnold professzor növendéke a Zeneművészeti Főiskolán, akinek intézeti hangversenyeken történt szereplése minden alkalommal igazi szenzáció erejével hatott, november végén Zürichben, az ottani kamarazenekar első hangversenyének vendége lesz. Egy új kis magyar csodagyerek teszi meg az első nagy lépést a nyilvánosság előtt. Olyan az egész, mint valami regény, vagy egy szép tündérmese” – harangozta be a fellépést 1928. november 7-én Az Est című lap.
A svájci sajtó aztán nem fukarkodott a „kis magyar zongoraboszorkány”-ra vonatkozó dicsérettel: „Fischer Annie csak külső megjelenésében gyermek (semmi esetre sem úgynevezett csodagyermek), játékának expressziójában, kifejezésében a mélységek titokzatos világa vibrál.
Fischer Annie kivételes muzikalitása ugyan a csodával határos, de ez a csoda a legtisztább művészet világából való.
(…) Valósággal villanyozta, magával ragadta játékával a kamarazenekart. Ez a csodálatos tehetségű kislány zongorája előtt, gyermeki közvetlenségével a mesék világának illúzióját keltette. Fischer Anniet valósággal ünnepelték Zürichben.”
Egy évvel később Dohnányi Ernő növendéke lett a Zeneakadémia zongoraművész-képzőjében. Azt, hogy a hazai zenei közélet a kezdettől magasan jegyezte, mutatja, hogy 1932-ben diplomázott, de már az 1930-as Zenei Lexikonban szócikként szerepelt.
1933-ban kisebbfajta viharok közepette legfiatalabb versenyzőként megnyerte az I. Budapesti Nemzetközi Liszt Zongoraversenyt. Ugyan tehetségét senki sem vitatta, ám a sajtó közvetve a zsűrielnököt, Dohnányi Ernőt támadta. A győzelem azonban európai koncertkörutat eredményezett, de a nyeremény összegéből Párizsba is elutazott turistáskodni.
Egy elveszített kritikus
1937-ben komoly változás állt be magánéletében. Házasságot kötött dr. Tóth Aladár zeneesztétával, aki zenekritikusként a kezdetektől követte pályáját. Ettől kezdve azonban nem írt többet róla. A rivaldafényben éltek mindketten, de óvták magánéletüket, és gyakran együtt utaztak Fischer Annie fellépéseire.
1941-ben elhagyták az egyre fasizálódó Magyarországot, Svédországban telepedtek le, ahol Fischer Annie nemcsak koncertezett, hanem tanított is. Öt évvel később tértek haza, első koncertje, amelyen Bach d-moll zongoraversenyét játszotta a Zeneakadémián, fontos eseménynek számított.
Férje ettől kezdve tíz évig igazgatta a Magyar Állami Operaházat, a házaspárnak köszönhetően érkezett Budapestre három évre vezető karmesternek Otto Klemperer, akivel Fischer Annie később Beethoven összes zongoraversenyét előadták a londoni Royal Festival Hallban. A zongoraművész egyébként is lelkes operalátogató volt, és míg férje az Operaház igazgatói tisztjét töltötte be, alkalmanként korrepetitori szerepet is vállalt.
Neki a Balaton volt a Riviéra
1947-től koncertkörútjaival az egész világot bejárta. Volt szezon, hogy nyolcvan hangversenyt adott – amelyekre balatonaligai, később balatonakarattyai nyaralójukban készült fel, a turnékat is itt készítette elő. Beutazta a világot, de a legjobban otthonában érezte magát. A balatoni naplemente látványát nem cserélné el semmire – nyilatkozta egy alkalommal. Itt fogadták barátaikat, megfordult náluk Kodály Zoltán, Solti György, Végh Sándor hegedűművész és a kiváló operaénekes, Elisabeth Schwarzkopf is.
1949-ben, 1955-ben és 1965-ben is megkapta a Kossuth-díjat.
Fischer Annie a hatvanas évekre teljesedett ki művészként „Ha a legutóbbi években zongorázását a drámai hang, a szilárd, sokszor kemény tartás, a lényegre törés, a zene magvának, csontvázának megkeresése és felmutatása jellemezte, most erre az immár birtokba vett, meghódított lényegre bámulatosan sok szín, árnyalat, briliáns és játékos elem rakódik és így olyan érzelemgazdag, a művet és önmagát egyszerre, a legteljesebb azonosulás állapotában kifejező előadóművészet jön létre, ami szinte páratlan a maga nemében” – méltatta Kroó György az Új Zenei Újságban.
Férje 1968-as halála után egy évig nem vállalt fellépést, ezt követően 1994-ig, nyolcvanéves koráig koncertezett itthon – rengeteg ifjúsági hangversenyt adott, rendszeresen látogatott és patronált fiatal, nem professzionális muzsikusokat, köztük a Kölcsey-gimnázium kórusát vagy a medikusok zenekarát – és külföldön, hangversenyeiről rajongó kritikák születtek. Nemcsak Európában, az Egyesült Államokban, Kanadában adott hangversenyeket, hanem Ausztráliába, Új-Zélandra, Kínába és Japánba is eljutott. Aztán egyre inkább visszavonult a pódiumtól, de mivel szerette a spontaneitást, utolsó éveiben a külföldi beugrásokból szinte sportot űzött.
1986. február 15-én lépett utoljára budapesti közönség elé a Zeneakadémián, és 1994. október 24-én adta életének utolsó koncertjét Szolnokon, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral.
1995-ben még japán turnét tervezett, de hirtelen megbetegedett. Rövid szenvedés után, április 10-én a késő esti órákban, otthonában hunyt el, a legenda szerint Bach János-passióját hallgatta. A Farkasréti temetőben nyugszik.
Heveny stúdióellenesség és titkos felvételek
Érzelmekben gazdag, külsőségektől mentes játéka, „ha kellett, simogatóan lágy, ha kellett, acélosan kemény” volt. Előadásaiban nagy szerepe volt az ösztönösségnek: kétszer sosem játszott el ugyanúgy egy darabot, Vásáry Tamás elmondása szerint e szabadság miatt a „karmesterek rémálma” volt.
1953-ban készült első lemezfelvétele. Számottevő pályájához és művészi jelentőségéhez képest kevés felvétele készült, egész egyszerűen nem szerette a stúdiózást, saját felvételeivel ritkán volt elégedett. 1977-től mégis belement abba, hogy lemezre játssza az összes Beethoven-szonátát. Komoly szerepe volt ebben annak, hogy a Hungaroton Hanglemezgyárban ő is részt vett a felvételek kidolgozásában és vágásában. A munkálatok másfél évtizedig tartottak, de a lemezsorozat csak halála után jelent meg.
Angliában, Franciaországban, Japánban, Németországban, Olaszországban, a Szovjetunióban számtalan koncertjét felvették, sőt film- és videófelvételek is készültek róluk. Ennek az anyagnak a nagy része még mindig feltáratlan.
Izgalmas kétlemezes kiadvány jelent meg 2020-ban Secrets címmel a Hungaroton gondozásában, Dévény Annának köszönhetően. A neves gyógytornász és művészitorna-szakedző nagy tisztelője volt Fischer Annie-nak, az 1950-es évektől követte pályafutását. Nem csupán komoly írásos és fényképanyagot gyűjtött róla össze, de az 1970-es évek elejétől egészen a zongoraművész haláláig rögzítette hazai hangversenyeit egy magnóval.
Figyelem a fiatalokra
Jelentős szerepe volt két világhírű zongoraművészünk, Frankl Péter és Vásáry Tamás nemzetközi karrierjének elindításában, és szorosan nyomon követte pályájukat. Annak ellenére, hogy hivatalosan nem tanított – Csoba Tünde volt az egyetlen, akivel évekig foglalkozott, és akit tanítványának tekintett –, számos zongoraművész, köztük Baranyai László, Bogányi Gergely, Hauser Adrienne, Kocsis Zoltán, Némethy Attila, Prunyi Ilona, Schiff András köszönhet sokat Fischer Annie figyelmének, tanácsainak. „Amit mondott, az mindig evidens volt, csak éppen nem jutott az ember eszébe. Senkitől nem lehetett annyit tanulni, mint tőle: pár szóval helyükre tette a dolgokat, s az ember szárnyakat kapott” – mesélte Failoni Donatella.
Szvjatoszlav Richter naplójában így rajzolta meg portréját:
„Fischer Annie nagyon közvetlen, és azt hiszem, egyáltalán nem diplomatikus, úgyhogy hinni lehet neki, mindent megmond, miközben mélyen a szemedbe néz.”
Fischer Annie ismertette meg a magyar közönséggel Martha Argerichet, Bíró Sári amerikai zongoraművésznő hangfelvételeit pedig eljuttatta a Magyar Rádióba. Itt végighallgatta szeretett és tisztelt pályatársa, legjobb barátja, a vak zongoraművész, Ungár Imre összes felvételét, ám az összeállítást végül nem adták ki.
Ő volt az első művész Magyarországon, aki egyetlen fellépésén három versenyművet is bemutatott. Koncertjein jórészt a klasszikus mesterek és a romantikus zongorairodalom nagyjainak műveit játszotta. Mozart, Beethoven, Chopin, Liszt, Schumann és Brahms művei jelentették számára a legtöbbet, példaképe Bartók Béla volt. Nem cizellálgatott, nem veszett el a részletekben, hanem nagy gondolati ívekben és jelentésekben gondolkodott.
Mindig királynői tartással lépett a zongorához, nem véletlen, hogy Szvjatoszlav Richter a zongora grande dame-jának nevezte. Ahogy Ungár Imre fia, Ungár István felidézte: „Sugárzott belőle a nagyság és az alázat, ami a műveknek szólt, és lényének sugárzásával ugyanezt az alázatot megkövetelte közönségétől is.”
Kávé, cigi, keresztrejtvény
„Fischer Annie egyénisége sem hétköznapi, az igaz. Törékeny kis alakja, madonnaszerű, finom kis arca szinte magasztosan tiszta, nyugodt, jó, de mintha tejüveg mögött láng lobogna, úgy vibrál valami egész lényén át” – írták róla a Pesti Naplóban.
A visszaemlékezésekből kiderül, intenzíven élt.
Alig van róla olyan koncerttermen kívüli fotó, amelyen ne tartana cigarettát a kezében. Szenvedélyes, sőt láncdohányos volt, napi nyolcvan-száz szálat szívott, emlékezett vissza Failoni Donatella, aki azt is felidézte, hogy a zongoraművész lakásában kizárólag óriási hamutartók voltak, zongoráján pedig egy filmtekercses doboz aljába hamuzott. Szemtanúk szerint koncertjein már a taps alatt meg kellett a cigarettáját gyújtani a függönyök mögött, hogy amint lejön a színpadról, egy slukkot beleszippanthasson.
Egész életében keveset aludt – hajnali hat körül feküdt le, kora délután ébredt –, ágya mellé pedig oda volt készítve a hatszemélyes kávéfőző, amelyet ébredés után azonnal bekapcsolt, és ami kávé lefőtt, azt mind megitta. Schiff András még a sört is hozzátette, mint olyat, ami mindig volt otthon Fischer Annie-nál.
A zongoraművésznő fantasztikusan főzött. Schiff szerint „rántott csirkéje hét nyelven beszélt”, Vásáry Tamás ízlelőbimbóinak egy kolbászos omlett és egy csülkös töltött káposzta maradt emlékezetes.
Fischer Annie a Balatonnál szenvedélyesen horgászott. Sokat rádiózott és tévézett. Élete végéig izgult a fellépések előtt, izgalmát a Füles keresztrejtvényeivel oldotta, de szívesen kártyázott.
Németül, angolul, franciául és olaszul is tanult, szenvedélyesen olvasta a klasszikusokat – kedvence az Anna Karenina és a Háború és béke volt –, és élénken érdeklődött a képzőművészetek iránt is, hiszen fiatal korában művészettörténetet hallgatott az egyetemen.
De ahogy a cipésznek lyukas a cipője, úgy Fischer Annie se a legjobb zongorákat birtokolta. Szintén Failoni Donatella árulta el, hogy a pesti és a balatoni házban is „rémesek voltak” a hangszerek, hamisak, és kiegyenlítetlen volt a mechanikájuk. De Fischer Annie-t csak a hangminőség érdekelte, a Zeneakadémián is mindig a legrégebbi Steinwayn játszott, élete vége felé viszont a Bösendorfereket szerette. Ragaszkodott a régi és megszokott dolgokhoz, emberekhez.
Gyakran impulzusvásárolt, elegánsan, minőségi ruhákkal, mégis szerényen öltözködött a pódiumon és a hétköznapokban is. Ugyan budapesti lakásuk antik bútorokkal volt berendezve – rendszeresen járt az Ecseri piacra –, de csupán két szoba-hallból állt.
Interjút ritkán adott, mert úgy gondolta, hogy játékával elmondja, amit akar.
Forrás: Fittler Katalin–Székely György (szerk.): Fischer Annie. Gramofon Könyvek, 2014
