A második nap egyik korai fellépője a Drágám, tévedtem zenekar, ők leginkább a nevükkel keltették az érdeklődést: érdemük szerint - mert, ha jól figyeltem meg, két nő és egy férfi ismerte a dalszövegeket. Aztán a koncerten elejtett mondatokból kiderült, hogy a mediterrán életszemlélet nem véletlenül árad a zenéjükből, a szövegeik is jobbak, mint a magyar könnyűzenében általában, csak sajnos az embernek ezen a fesztiválon, még ha nem monomániás is, eszébe jutnak a helyi költő szerkezetben, képekben, ívekben, azonosulható lírai énben szárnyaló, sőt felemelő dalai, s akkor már hiába (a Mennyi lány című dalukban például nem jutottak annyira messzire, mint Bandi, aki az Állnak a férfiak című alkotásában oly színesen számolt be a vizsgált tárgyról). Pechnek gondoljuk, ha van egy, netán több erős, eredeti kortárs, teszem azt költő, ugyanis ez képes fokozni az átlag szorongást, amennyiben lírai közlendőnk lenne, egészen odáig, hogy az ember arra jut végül: akkor inkább nem. Pláne bosszantó, hogy mások egyáltalán nem szorongnak ilyenképpen. Lecsót, a PUF formáció frontemberét is hol szorongó, hol gátlástalan árnyékzenésznek éreztem eddig. Most azonban sikerült elfeledtetnie/ük a kortárs zenei erőteret, annyira magától értetődően tolták a rock and rollt. A Mi kell hozzá című szám ekkora meggyőződéssel való előadása pedig ki is jelölte azt a tisztán más irányt, ami a dalszövegek lehetőségeit illeti. A zene okozta élvezetet időnként még képes volt fokozni olyan vidám intermezzo, mint amikor egy már kellemesen tudat-javított állapotban levő fesztiválozó örvendetes közösségi gesztust gyakorolva társaihoz indul négy-öt pohár sörrel. A domboldalon lefelé ereszkedő, koordináltságában már kissé gátolt, a sörökre feszült igyekezettel vigyázó ember látványa igen szívderítő. Így ambivalens érzések kerítettek hatalmába, amikor először megláttam a négy nagy sör szállítására alkalmas papírlyukkártyát - de a veszteség okozta szomorúság mellett öröm volt belátni, hogy az elmés szerkezet kitalálójának génállománya nyilván beazonosítható több ezer évre visszamenőleg is, mert ez az embertípus mindent képes túlélni.
 |
| Rutkai Bori |
Mint ahogy Rutkai Bori is: tudniillik a legfelső színpadon fellépőknek időnként nehézséget okozott a beállás, aztán a hangzás, mert a legfelső színpad technikus-segédjének nehézségei voltak, türelme azonban nem sok. Soha nem értettem a zenészeket, mit vacakolnak, meg technikusoznak a koncerteken, hát most sikerült megértenem: az ott dolgozó ember viselhetetlenül kellemetlen, halkan, porosan kopogós massza-vacakot csinált minden fellépőből. Bori lágy fesztelenséggel nótázgatott a beálláshoz: Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje, ha még egyszer azt üzeni, akkor önmagát ismétli és így tovább: adta szórakoztató önmagát. A Zuboly ugyancsak azért volt nyugodt ezen a színpadon, mert semelyikük nem jött le meghallgatni, mi is hallatszik belőlük, így azt csak feltételezem, hogy csinos formában voltak, amire Buda Pista is utánairamodott a fiatal, Ágoston Béla vezette zenészeknek. A nap már lement, de a fénypontja még nem, amikor a nagyszínpad domboldala megtelt. A Kispál és a borz remek kis áttekintő koncertet adott, magam sem tudnám pontosabban véleményezni, mint az a mindenkivel kedvesen barátkozó orvosi egyetemista fiú, aki annyit mondott: na, ennek van értelme... úgy értem, az életemben. De mondd meg, akkor miért csak a János vitézből, meg a többi régiségből kell az iskolásoknak tizenkét versszakot megtanulniuk?
