A Testvérek furcsa hibrid, a rendező, Jim Sheridan a poszttraumás szindrómáról próbál beszélni, mely különben több generációnyi veteránt érint az Egyesült Államokban: Vietnámot, az Öböl-háborút, Irakot és Afganisztánt megjárt ex-katonákat egyaránt. (A veteránokkal végzett kutatásokból lehet tudni, hogy a háborús trauma sokuknál alkoholizmushoz, drogfüggéshez, pszichés problémákhoz, öngyilkosságba torkolló súlyos depresszióhoz vezet, de a családi és egzisztenciális gondok - válás, munkanélküliség, hajléktalanság - aránya is jelentős.) A Testvérek (elvileg) nem csak arra koncentrál, hogyan lehet túlélni Afganisztánt, hanem arra is, hogyan lehet együtt élni az ott történt borzalmak emlékével.
Ez önmagában is elég lenne alapanyagnak, de a "biztonság kedvéért" még némi romantikus szálat is odacibáltak az alkotók. A filmben semmi nincs a véletlenre bízva, a főszerepeket népszerű sztárok alakítják. A Pókember Peter Parkereként befutott Tobey Maguire kelti életre az Afganisztánban szolgáló hős fivért, Samet (aki a családi hagyományt követi, hivatásos katona apja után), míg a Túl a barátságonnal beérkezett Jake Gyllenhaalre lett osztva a börtönviselt fekete bárány, Tommy szerepe. Amikor a "bezzeg-gyerek", két gyermekes apuka gépét lelövik Afganisztánban, semmirekellőnek hitt testvére siet a megárvult család segítségére, megbarátkozva a kislányokkal, vigasztalva a gyönyörű és boldogtalan, megözvegyült feleséget, Grace-t, akit Natalie Portman alakít. De a halottnak hitt testvér egy nap hazatér, és merev, idegen, sápadt madárijesztőként cirkál a lakásban, szörnyű titkot hordozva magában, robbanásveszélyesen, mint egy időzített bomba.
Érdekes, hogy éppen Tobey Maguire és Jake Gyllenhaal lett kiválasztva a főszerepekre, mert mindketten tipikus jófiúk, szabályos arccal, búzavirág szemekkel, kölykös mosollyal, szelíd kisugárzással. Először őrültségnek tűnt ez a választás, de valamennyire mégis működik, hiszen éppen az az érdekes, hogy Tobey Maguire nem felnőtt férfinak, hanem korán megöregedett gyereknek hat. Amikor vascsövet ragadva, üveges tekintettel szétveri a házat, a tombolás ettől a vézna, gyerekes, olykor szinte katatonnak tűnő bábemberkétől kifejezetten sokkoló. Jake Gyllenhaalnek viszont testhezállóbb a jófej pótapuka szerepkör, mint a börtönviselt, részeges lézengőé: kifejezetten jól áll a lábán a korcsolya, kezében a gyerek. Natalie Portman jó színésznő, nem okoz gondot neki pár lépcsőfok megtétele alatt némán sírva fakadni vagy merev, fegyelmezett arccal átpasszolni halottnak hitt férje ruháit egy idegennek. De az idősebb kislányt alakító Bailee Madison azért megszorongatja, mert nem csak fintoraiban verhetetlen, de krokodilkönnyeket is vérprofin hullat: érzékeny, karakteres kis tehetség.
Mégis, zavar pár giccsgyanús dolog, például a bimbózó érzelem a magukra maradt, gyászoló családtagok között: Tommy olyan flottul helyettesíti testvérét, mintha hiányzó bátyja csak egy legóalkatrész lenne. Most tényleg drukkoljunk nekik, hogy milyen helyesen korcsolyáznak? Jim Sheridan megvalósította a fából vaskarikát - azt a mutánst, amit a nyersebb ízlésű férfiak és a romantikaéhes nők együtt tudnak nézni - és patikamérlegen adagolja a vért és a vattacukrot. Ahogy Jake Gyllenhaal Tommyja kamaszos, visszafojtott hévvel vágyakozik az elérhetetlen és tiltott nő után, az egyszerűen pofátlanul édeskés (ez a stílus pár évtizede a kosztümös Jane Austen-adaptációkban, mostanában meg a vámpíros tinifilmekben produkál irdatlan nézőszámokat, így a rendező gátlástalanul építhet a szokott nézői konvenciókra). Minden ki van centizve, hogy a történet fogyasztható legyen: kit érdekelne például egy végletesen szétroncsolt arcú afganisztáni "hős"? És egy ronda börtöntöltelék? És egy túlsúlyos, depressziós özvegy? Nem, természetesen a friss "özvegy" külseje minden helyzetben makulátlan, ahogy a mosolya is, a jóképű tesó lelkiismerete erősebb a vágyakozásánál, a vége főcím édeskés zenéje pedig a mindent felülíró megbocsájtást zengi: nem számít, mi is történt Afganisztánban.
