Miért váltottál műfajt?
Eredetileg ez a film is dokumentumfilmnek indult az örökbefogadás folyamatáról. Évekkel ezelőtt, még a bölcsődében, a kislányomra várva találkoztam egy anyukával, aki szociális munkás, és ő mesélte, hogyan élik meg az érintettek az örökbefogadási folyamatát, a rendszer rettenetesen hosszú és bonyolult procedúráit. Ez nagyon izgalmas témának tűnt, tele éles helyzetekkel, amelyekben sok igazság ütközik. Dokumentumfilmesként pont az ilyenek érdekelnek.
Maga az örökbefogadás rendszere is ezer sebből vérzik, drámai helyzetek sorával. Ez volt a Becsúszó szerelem sztorijának kiindulópontja.
Leginkább az fogott meg, hogy amikor az örökbe fogadó pároknak arra kell válaszolniuk, milyen gyereket szeretnének, akkor nem hivatalosan azt is megkérdezik tőlük, vállalnak-e roma gyereket. A magyar társadalomban roma gyereket örökbe fogadni: vállalás. Érdekelt, hogy erre milyen feleleteket adnak a párok, honnan származnak a rejtett vagy nyílt ellenérzések a roma gyerekekkel szemben. Milyen előítéletek munkálnak az emberekben, amelyeknek esetleg nincs is tapasztalati hátterük. A mélyére akartam nézni a procedúrának, és közben megmutatni a másik oldalt is: hogy a szociális munkásoknak milyen körülmények között kell dolgozniuk, mekkora teher hárul rájuk.
Hogyan lett ebből romantikus vígjáték?
Amikor leültünk minderről beszélgetni a film producereivel, akikkel rendszeresen együtt dolgozom – László Sárival és Gerő Marcival –, azon kezdtünk gondolkodni, hogyan lehetne ezt a témát megfogni, és újat, újszerűen mondani, ugyanis az örökbefogadás nemzetközileg is slágertéma.
Szóba jött, hogy mi lenne, ha egy megszállott focidrukker olyan szituációba kerülne, hogy nem adódna számára más megoldás, mint örökbe fogadni egy roma gyereket. Ezen elkezdtünk nevetni, noha komoly helyzetet vázoltunk fel. Ez volt az alapötlet, amelyből Bárány Marci forgatókönyvíró-társammal elkezdtünk egy történetet kibontani, és hozzá karaktereket felvonultatni. Innen indult el a kutatómunka.
Merre kutakodtatok? Elvégre a romaság, a focidrukkerség és az örökbefogadás kérdése három merőben eltérő, egyenként is meglehetősen bonyolult témakör.
Rengeteg mélyinterjút készítettünk. Eljártunk például szülői felkészítő tanfolyamra, amit azoknak a pároknak tartanak, akik az örökbefogadásra várakoznak: ezek a jelenetek a filmben is szerepelnek.
A másik irány a gyermekotthonok helyzetének feltérképezése volt, a film egy pontján ugyanis egy terhes roma lány sztorija is bekerül a történetbe. Beszélhettünk hasonló helyzetben lévő lányokkal és a nevelőikkel, akik a küzdelmeikről meséltek.
A harmadik irány a fociszurkolók széles és sokszínű szubkultúrája, annak megismerése volt. Jó találkozók, érdekes beszélgetések születtek valódi fanatikusokkal, akik főleg arról meséltek, mit jelent számukra a focimozgalom, a fociultraság. Mindezeket az elemeket, karaktereket olyan műfaji szabályrendszer szerint kellett átformálnunk, hogy az eredmény szórakoztató és vicces legyen, de mégis a valóságból táplálkozzon; hogy amikor megnézzük a filmet, ne legyen olyan érzésünk, hogy légből kapott fantazmagória az egész. Körülbelül két évig írtuk a forgatókönyvet.
Olyan érzésem van, ahogy beszélgetünk, hogy két műfaj verseng egymással benned.
Kicsit elfáradtam az évek során a dokumentumfilmezésben, és visszakeveredtem az ősi ambícióimhoz, hogy játékfilmet csináljak. Amikor elvégeztem a színmű filmrendező szakát, rögtön egy játékfilmmel indítottam.
Ez volt az eredeti ambíciód?
Mindenáron filmezni akartam. Menőnek tűnt; az ember 16 évesen amúgy is igyekszik megvalósítani önmagát. Egy iskolai zenekarban énekeltem egy ideig, de elég dilettáns volt. Jó volt csinálni, kicsit érzékenyedett az ember, de nem éreztem magamban ez iránt túl nagy tehetséget, és arra gondoltam, hátha a filmrendezéshez nem kell akkora talentum. Munkamegúszási vágy is volt bennem, elvégre ez élvezetes, szórakoztató szakma. A filmtörténet összes jelentős és kevésbé jelentős alkotását végignéztem, aztán a barátaimmal autodidakta módon belefogtunk az amatőr filmezésbe. Tipikus sztori.
Ha tipikus volna, nem ülnénk itt.
Nem álszerénységből mondom, valóban nem érzem magam egyedinek; iszonyatosan sok jó filmes van Magyarországon. Jó e társaság részének lenni. Kitartó, makacs, szorgalmas vagyok, inkább ennek köszönhető a karrierem. Nagyon akartam ezt. És semmi máshoz nem értek. Főzni mondjuk szeretek, és a feleségem cukrászdájában is szoktam segíteni. Na, az egy komoly szakma. A filmrendezés nem olyan látványos meló, nem mindig könnyű erről a családdal beszélni. Magamat inkább Sári férjének tartom, mint filmrendezőnek, mert többet foglalkozom azzal, hogy kávézókba szállítom a sütijeit, és tolom őt előre. Ha választani kéne, hogy a család milyen irányba induljon, azt mondanám: cukrászdába kell fektetni, mert a cukrászat olyan szakma, amire az embereknek mindig lesz igényük. Jó, ha összejön egy film, de a családi projektben a cukrászdát felsőbb polcra teszem.
Nem könnyű egy filmötlettől eljutni a bemutatóig.
Az egyetem után nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Ez nem úgy működik, hogy az ember valahol elhelyezkedik, és biztos egzisztenciát szerez. Saját terveid vannak, azokkal pályázol, tepersz, nyersz, nem nyersz. Szabadúszó szakma.
Átélted, vagy szembejöttek veled azok a problémák, amelyeket bemutatsz?
Mázlista vagyok, mert velem nem történnek olyan társadalmi igazságtalanságok, amilyenekről a dokumentumfilmjeimben mesélek. Nem küzdök az életben maradásért, csupán szociális érzékenység jellemez és ezt az együttérzést szeretném minél több emberben fokozni. Talán eddig még nem csináltam elég jó filmeket ahhoz, hogy ne csak a szociálisan eleve érzékenyeket szólítsam meg. Szeretnék olyan rétegekhez is eljutni, amelyek nem ilyenek.
A Becsúszó szerelem esélyes erre, lévén romantikus vígjáték; több emberhez eljuthat, mint egy dokumentumfilm.
Volt is ilyen indíttatás bennem, mert ebbe a műfajba csomagolva könnyed módon lehet az emberekben bizonyos dolgokat megpendíteni. A dokumentumfilmben kibányászod, megszólaltatod az összes szereplőt, mindenkinek az igazságát szembeállítod a másikéval. A Becsúszó szerelem látszólag nem megy a dolgok sűrűjébe, inkább csak pozitív érzésre hangol az együttélés kérdésében: sokfélék vagyunk, mégis együtt kell léteznünk. Jó példa, ami segíthet abban, hogy egy kicsit másképp lássunk dolgokat. Örülök, ha az embereknek tetszik majd a film. Jó élmény volt elkészíteni, szeretnék még játékfilmet csinálni. De dokumentumfilm-ötletem is van; fontos, hogy társadalmi témákkal foglalkozzunk.
Szerinted nem szoknak le az emberek a járvány miatt a moziról? Manapság biztonságosabb otthon filmezni.
Nem hiszem, de természetesnek látom, hogy a filmek egy része átkerül a streamingszolgáltatókhoz. Vannak azonban olyan alkotások, amelyeket kifejezetten szélesvásznon, mozikban érdemes nézni, annyira gazdag a látványviláguk, akkora műgonddal készültek. Ezzel együtt úgy kell működniük, hogy laptopon is élvezhetők legyenek. A történet sodrása nagyon fontos. Az emberek rengeteg filmet néznek, egyre nagyobb a tartaloméhség. Komoly igény van a filmes történetekre, így nekünk, filmes történetmesélőknek jócskán van munkánk. A Becsúszó szerelmet a nevetés miatt érdemes moziban nézni. A nevetés terjed, mivel a néző tömegpszichózis hatása alatt áll. Reméljük, hogy a járvány ellenére lesz kedvük, és a vonzó tartalma, meg a jó nevű színészek miatt elmennek az emberek a moziba erre a filmre. Fontos, hogy ezeket a dolgokat életben tartsuk.
Úgy tűnik, teljesült a tinédzserkori álmod.
A meghatározó az volt számomra ezen a forgatáson, hogy remek színészekkel dolgozhattam. Aggódtam amiatt, hogy hogyan fogunk együtt muzsikálni, mert a dokumentumfilmek során kevesebb lehetőség nyílik színészekkel dolgozni. Ez azonban valódi színészfilm lett: ők adják a Becsúszó szerelem lelkét: Ötvös Andris, Gombó Viola, Thuróczy Szabi, Stefanovics Angéla, Tenki Réka, Hajdu Szabolcs és a többiek. Jól sikerült a casting, jók a magyar színészek. Nagy dolgokra képesek. 16 évesen éppen erre vágytam: nem frontemberként énekelni, mint a gimnáziumi zenekarban, hanem csak hátradőlni, a lehetőségeket és a kereteket felpakolni, majd kritikusan szemlélődni, mint egy fociedző.
Szereted a focit?
Nagyon! Nézni is, játszani is. Edző akartam lenni. Irigylem azokat, akiknek megadatik, hogy saját csapatuk legyen. Mindig érdekelt a foci háttere. Sok fantazmagóriám van azzal kapcsolatban, hogy a filmrendezésben és a focimenedzserségben mennyi közös vonás van. Arrigo Sacchi (az AC Milan egykori szövetségi kapitánya – a szerk.) például átvitt értelemben művésznek, filmrendezőnek tartotta magát, és a játékosaira is afféle színészekként nézett: mindegyiket más karakterrel ruházta fel. A meccseket játékfilmhez hasonlította, amiknek ismerte a forgatókönyvét, vagyis a mérkőzés nyelvére lefordítva: meg tudta jósolni az alakulásukat. Valamit jól csinálhatott, mert elképesztő sikeres volt a csapata. Tulajdonképpen én is csapatot építettem, amiben megvolt a csatár, a kapus és a többi játékos szerepe. Majd meglátjuk, a nézők hogyan értékelik a játékunkat.
Nyitókép forrása: NFI
