Folyóiratközléskor a drámai költemény, a premier színlapján a romantikus mese műfaji címkét kapta Szálinger Balázs emberiségdrámája. A József Attila Színház és a Forte(danse) Társulat közös bemutatója a Gaál Erzsébet Stúdió égisze alatt, de az angyalföldi színház színpadára telepedve, a lehúzott vasfüggönnyel a hátunkban tekinthető meg. Drámainak nem eléggé drámai, mesének túlbonyolított a romantikus jelzővel csupán komoly engedmények árán illethető mű, amely azonban kétségtelenül költemény a javából. Pompás ritmusú, merész szókészletű, nyersen okos sorokból tevődik össze. Emlékeztet világirodalmi előzményekre (például Brechtre), itt-ott mintha a Csongor és Tünde nyomában járna (a Kéményseprő, a Tűzoltó és a Mentő hármasa az ördögfiakra, az 1. Fiú [Búvár], 2. Fiú [Pilóta], 3. Fiú [Hegymászó] kissé a vándorokra hajaz. Úgy lehet, az sem botfülű, aki Az ember tragédiája Űr- és egyéb színeinek visszhangját hallja). Jelenetezési nehézségeiről narrátori felkonfjai tanúskodnak, struktúrája egészében eléggé bizonytalan, zárlatot is kettőt ajánl, amelyből Horváth Csaba rendező és Upor László dramaturg az elsőt választotta.
A szemétmotívum szétáradását jelzi, hogy a kiváló Blaskó Bori személyében a Szemét meg is testesül, s elpörgi-elgörgi a Krisztik Csaba játszotta, nervózus Emberrel a nagy nászt: ahogy e kettő kerüli, üldözi, pusztítja, egy szeretkező párba öleli egymást. A tér zsugorodó-nyíló végtelensége a horizontális és vertikális mozgások szabad, nemegyszer felcserélt kezelése révén is megképződik. Trélerek, reflektorok ereszkednek-emelkednek, s az Éberwein Róbert tervezte minimáldíszlet is tevékeny: a forgószínpadra (nem a közepére) szerelt kör alakú fekete dobogó hol a forgóval együtt, hol önmagában mozog, rezeg. Az emelvényről való puszta lelépés is világokat választhat szét. Isten a maga megragadhatatlanságában ? hiánycikként ? van itt; itt van.
A Szálinger Balázs és Horváth Csaba által kezdettől közösen körvonalazott munka korrekcióra szoruló írói pontjait gyakorta a színészi megszólalás problematikussága fedi fel. A Forte tagjai nem artikulálnak, értelmeznek rosszul, ám egészen másként, a testnyelvhez képest másodlagosként ejtik a szót, míg az eredendően prózai színészek elsődlegesen a szöveghez tájolnak. Amikor Háda János (Papa) egy fejrántással pohárkihörpintést imitál, nem mozgásszínházban vesz részt, hanem gesztust alkalmaz a jól elkapott, viszont a félelmetességig nem mélyített, mindenkit túlélő figura érdekében. Fehér Anna (Feleség) már életében halálra vált asszonya, Horváth Virgil (Férj) igazi erőt mutatni képtelen családfője más ? verbálisabb ? közegben létezik, mint Andrássy Máté (Kéményseprő), Kádas József (Tűzoltó), Csórics Balázs (Mentős), Dányi Krisztián (1. Fiú), Blaskó Bori (2. Fiú), Krisztik Csaba (3. Fiú), Varga Gabriella (1. Nő), Sipos Vera (2. Nő), Földeáki Nóra (3. Nő). Az utóbbi névsorból kiderül: nem a ?józsefattilások? és a ?fortésok? között húzódik stiláris árok; össze lehet ereszteni őket. Gieler Csaba ugyanúgy nem emeli nyomatékos karakterré a Papot, ahogy ellenjátékosa, Háda sem a Papát, azonban dikcióját és mozgását jól koordinálja. Simkó Kati (Speaker/Narrátor) a jelenetek vázának előzetes feltárásával, megtörő rezdüléseivel, elrévedő pillantásával is eredményesen gazdálkodik.
Benedek Mari egységes szabadidő-sportdresszeinek mintázata kissé iskolásan utal a szereplők kilétére, foglalkozására (a Feleség ruháján konyhai tárgyak képe stb.). Az alakcsoportok élesen elkülönülnek. A tűz pokla felett álló városban maradók (beléje halók) és a halni képtelen egyetlen túlélő négyese, az elvándorlók, szerencsét próbálók két triója, a párjukról valló nők hármasa, a lazább Szemét?Ember?Narrátor csoport nagyszabású létképletek felállítására alkalmas. Igaz, a modellt átlátva, ?A legjobb helyen: a Föld középpontján? palotát építő ördögről tudva váratlan befejezés a ?Testvéreim, most menjetek haza, / S tessék végre hinni a hihetőben? zárlata.
