Magyarországon, november 5. és 13. között tartotta ötvenedik kongresszusát a százhúsz országot tömörítő nemzetközi szervezet, a CIOFF (International Council of Organizations of Folklore Festivals and Folk Arts). Az UNESCO egyik legjelentősebb stratégiai partnereként működő világszervezet a népművészettel foglalkozó intézmények és civil szervezetek részvételével alakult 1971-ben. Magyarország is az alapítók között volt.

A szellemi és kulturális örökség őrzése és átadása személy-, intézmény- vagy életkorfüggő?

Érdekes kérdés. Én a CIOFF-on belül a gyermekekkel foglalkozó munkacsoport elnöke vagyok. Nem túl régen kezdtük meg a munkát: elindítottunk egy kutatást. Megpróbáltuk felmérni, hogy egy adott országon belül ezek a javak hogyan öröklődnek, hogy a CIOFF helyi szervezetének milyen a kapcsolata a gyermekkorúakkal, hogy ebben a nemzedékben egyáltalán működnek-e az örökség őrzésére hivatott gyerekegyüttesek, és hogyan: civil hálózaton, iskolán belül vagy amatőr együttesekhez kapcsolódva?

Fontos volt a kérdést elemezni, mert mi magyar aggyal gondolkodunk: nálunk van művészeti iskola, szakkör, néptáncegyüttes, művelődési ház, állami támogatás – minden, ami ehhez kell. Kiderült, hogy a latin-amerikai országok nem tudják értelmezni a kérdést, mert náluk mindezek nem léteznek. Latin-Amerikában nincs kulturális intézményhálózat, művelődési ház, ellenben szép számmal vannak csodás együttesek, amelyek délután hat és hét között a városok közparkjában próbálnak. Ők azt válaszolták a kérdéseinkre, hogy a szellemi és kulturális örökség átadásának helye a család. Egy brazil gyerek számára nem kérdés, hogy tud szambázni.

A vendégek elismeréssel szóltak az örökségvédelem magyarországi szervezettségéről. Példaértékűnek látják a népművészet, a néphagyomány továbbélését a népi kézművesség, a népzene és a néptánc területén egyaránt. Valóban ilyen impozáns a kép?

Magyarországon tényleg mintaszerű a struktúra: lassan a szülőszobától a sírig, felmenő rendszerben rendelkezésre állnak a lehetőségek, de az érdeklődő réteg sajnos ezzel nincs egyenes arányban. A köznapi gondolkodásból és életérzésből fájón hiányzik a közös örökség természetes, együttes átélése. Ha egy könnyűzenész magyar népdalt dolgoz fel, a közönség egyik fele mindjárt „ráugrik”, hogy mit magyarkodik. A balkáni országokban, például Szerbiában egy popzenésztől elvárják, hogy a népzenei motívumokból felhasználjon a dalaiban. A lakodalmainkban a tánc jóformán csak ide-oda lökdösődés, vonatozás, mert nincs eszközünk az örömteli önkifejezésre.

Ha van jól felépített rendszer, miért nem elég hatékony?

Például azért, mert az általános iskolában órarendszerűen tanítjuk a néptáncot. Ez nagyon veszélyes, mert nem biztos, hogy olyan tanár megy be az órára, aki a szellemiséget képes átadni. Én nem azért beszélek oroszul, mert odavoltam az orosz nyelvért. Én a tanáromat szerettem, mert nagyon jó fej volt, szerettem vele lenni, és a kedvéért tanultam meg Puskin nyelvét. A néptánccal ez ugyanígy van, ha egy tanár hitelesen tudja tanítani… Másként szólva: hogy a szellemi örökséget ki adja át, ki a katalizátor, nos, ez rendkívül fontos kérdés. Megjegyzem, a Magyar Táncművészeti Egyetem néptánc szakán nem erre képzik a hallgatókat.

Ha egy ötéves kisfiút megkérdez az anyukája, hogy „Pistike, szeretnél néptáncolni?”, a gyerek majdnem biztosan azt mondja: nem. Mert nem tudja, mi az, mert hiányzik a folyamat, amitől a néptánc megszerethetővé válik. Tanítottam általános iskolában. Játékosan! Ugyanis nem az volt a célom, hogy a néptáncot megszeressék, hanem hogy ne utálják. Ha nem utálják, akkor lehet, hogy később bevonhatók.

A képzők képzésére lenne szükség: hogy csak összejöjjünk, és beszélgessünk a máról és a holnapról, mert értékválsággal kínlódó, káoszos világ vesz körül bennünket. Ez már nem a nomád nemzedék, a néptánccal, táncházzal lázadó generáció. Ha 2021-ben némelyek úgy gondolják, hogy a néptánc nem közösségi tudás, hanem különleges gyerekek hobbija, akkor bizony nagy a baj. Ha valaki azt mondja, hogy nem érdekli a nemzeti kultúra, mert az politikai hovatartozást fejez ki, nagy a baj. Ismerek országokat, ahol a politikait felülírja a kulturális, a nemzeti közösség.

Vagyis az örökség tisztelete. Más téma: már több művész is szóvá tette, hogy a gyerekeknek irodalmat, történelmet, éneket tanítanak, de a horizontot nem ismertetik meg velük. Azt, hogy abban az évben, amikor Gluck vagy Mozart megírta egyik-másik művét, mi történt a költészetben, a festészetben, a tudományban, a társadalomban.

Nem komplex módon tanítunk művészetet. Latin-Amerikában nem szakági egyetemek vannak, hanem nagy campusok, különböző – orvosi, mérnöki, gazdasági stb. – fakultásokkal. A középpontban a művészeti fakultással, ahová a választott szakmai képzés mellett mindenkinek be kell iratkoznia. Választhatja bármelyik művészeti ágat: hangszert, néptáncot, színházművészetet, bármit. Miért? Erre az a válasz, hogy – ők kimondják – „mi Peru egyetemén a társadalom vezető rétegét képezzük, a szellemi elitet”. Ennek a rétegnek példamutatóan kell majd fogyasztania a kultúrát. Lényeges, hogy nem mindenki fog Limában dolgozni. Lehet, hogy agrármérnökként egy isten háta mögötti kis faluba kerül, ahol a betakarítást rendre megünneplik. Ahová nem tudnak népművelőket küldeni, hanem neki kell megszerveznie az eseményt. Ezért nem olyan fiatalt képeznek, aki „csak” vágni, laborálni, műteni tud, hanem művelt embert. Aki majd színházba jár, és húzza magával a társadalom kevésbé iskolázott rétegeit.

Mi ezeket nem merjük kimondani, én azonban igen: szerintem a szellemi és kulturális örökség nálunk nem közösségi tudás. Akkor lenne az, ha most kimennék a körútra, megállítanék egy ismeretlent, és megkérdezném, „tudsz-e dunántúli ugróst táncolni?”, ő pedig azt válaszolná, „milyen hülye kérdés, persze hogy tudok!”. Igen, ott van a Fonó meg a Hagyományok Háza, de a táncházmozgalom kezdetének spontaneitása, a közös, felhőtlen öröm szerintem veszendőben van. Erősen el kellene gondolkodnunk ezen. Márai Sándor valahogy úgy fogalmazott, ha egy mellényt félregomboltál, nincs mese: újra kell gombolni.

A magyarországi folklórfesztiváloknak is állandó szereplője a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékének számos eleme; a Folklórfesztiválok Magyarországi Szövetségének tagjai közül többen szerepelnek az UNESCO és a nemzeti reprezentatív listán. A mohácsi busójárás, a matyó népművészet, a világhírű táncházmódszer, Sárköz népművészete és a népi kézműves-, például a kékfestő szakmai tudás átörökítése egyaránt a lista fontos pontjai.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu