A Zentai Magyar Kamaraszínház 2008-ban jött létre. 2013-ban lett állandó társulata azáltal, hogy az Újvidéki Akadémia akkori végzős, kilenctagú színészosztálya együtt szeretett volna maradni, és a színház társalapítóját, a Magyar Nemzeti Tanácsot (MNT) megkeresve, annak támogatásával a fiatalok Zentára szerződtek. A kilenc színészből azóta négyen távoztak, a társulatot jelenleg Dévai Zoltán, Mezei Kinga, Nešić Máté, Szilágyi Áron, Verebes Judit és Virág György alkotják.
Alkalmi találkozásaimon – kisvárdai fesztivál, vendégjáték a Bethlen Téri Színházban – a fiatal színészek képességes erőt mutattak, de a színház leköszönt vezetőségének láthatóan nem volt kiforrott művészi koncepciója az életkorilag homogén társulatra, a fejlesztésre, az évek előrehaladtával pedig egyre inkább a soproni színház filiáléjának kezdett tűnni a színház.
Idén kora tavasszal vezetőváltás történt Zentán. Dévai Zoltán, az egyik társulatalapító, azóta a rendezésbe is belekóstoló színművész pályázta és nyerte el az igazgatói pozíciót. A munkában művészeti vezetőként partnere a markáns alkotói világot képviselő, munkáiban a vajdasági magyar irodalmi, képzőművészeti, zenei örökség fókuszba állítására hagy hangsúlyt fektető, zentai születésű, a társulattal korábban több alkalommal dolgozó Mezei Kinga színművész, rendező.
Nem kívülről érkeztek, mégis tekinthető az első alkalommal megrendezett Kamarafeszt az ő nulladik kilométerkövüknek, mert a három nap alatt bemutatott hat előadással azt mutatták meg, honnan indulnak, mire építhetnek.
Az Élőhomok, a Novem Színházi Szervezet, a Zentai Magyar Kamaraszínház és a magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely koprodukciója Mezei Kinga rendezéseinek otthoni gyökerekből táplálkozó sorába illik. Domonkos István, Gion Nándor, Csáth Géza, Kosztolányi Dezső műveiből készített előadásaiban az irodalmi alapanyag szövegen túlivá tágult, az ehhez járuló meglepő és játékos színpadképi megoldások különös lírával telítették a történeteket. Ezúttal Tolnai Ottó költő és Petrik Pál festő, a Szabadkai Népszínház egykori díszlettervezőjének alkotói univerzumai jelentettek inspirációt, kiindulást a költészet, a képzőművészet és a színház kölcsönhatásának kutatásához. És gyorsan hozzáteszem még az előadásalkotó elemek közül a zenét, ami Mezei Kinga rendezéseiben nem egyszerűen atmoszférateremtő, hanem fontos dramaturgiai szerepet kap, legyen az originálisan komponált, vagy ismert és kevésbé ismert művekből montázsszerűen összeállított.
A játéktér kellemes ismerősséggel, ha tetszik, otthonossággal töltött el: a ferde sík megidézte Mezei Kinga rendezései közül az újvidéki Via Italiát, a felhőként lógó horgolt csipketerítők a Máté Angi-regényből készült kolozsvári Csipkét. (És a színház meg az érzet nem ért véget a teremben, az udvar kisebb-nagyobb átmérőjű, asztalra tett, fáról, bokorról meg egyéb helyekről lelógatott keményített csipkéknek, a fényfüzéreknek meg a minden esti muzsikának köszönhetően varázsvilágnak tűnt, ahol megállt az idő, a pogácsa pedig mindig ugyanolyan puha maradt.) Abban, hogy Tolnai Ottó költészetét az elmúlt évtizedekben megismertem, komoly szerepe volt a vajdasági színházaknak, de, bevallom, Tolnai már az előadás után olvasott képzőművészeti esszéi újdonságnak hatottak, csakúgy, mint Petrik Pál interneten fellelhető képei.
A képek és a versek motívumaiból asszociatívan és metaforikusan építkező Élőhomok beavat a műfajtól független műalkotások megszületésének valóságos és valóságon túli rétegeibe, megmutatja egy művészi szövetség és emberi barátság erejét, és nem utolsósorban humoros anekdotákat is felvillant, amelyek hétköznapi hőseivel az előadást ihletők és létrehozók egyaránt mély ismeretséget ápolnak.
Az Élőhomok besorolhatatlan.
Rafinált szerkesztésmódja miatt innen nézve a mozaikosság és a szövegnélküliség ellenére is már-már klasszikus történetmesélés, onnan nézve játékos ismeretterjesztés, amonnan pedig színes, mesés, megfoghatatlanul lebegő színpadi költészet.
A nonverbális előadás világába való azonnali bekerüléshez nem kellett sem tolnaiológusnak, sem petrikológusnak lenni. A különös alakok, a fekete kalapos, hosszú fekete kabátjukon madarakat hordó figurák, a bolyhos bárány, a csipkefelhők mögül leereszkedő üveghalak, az egyre szerelmesebbé váló pár, a fokhagymafüzér mint mirtuszkoszorú a menyasszony fején, a sportmászókat és cirkuszi gumiakrobatákat megszégyenítő mozdulatok, amelyekkel demizsont csapolnak, a színpad fölé kifeszített kötélen átbicikliző nagyszakállú bácsi báb – aki eltűnik, majd hirtelen életnagyságúvá, emberré válva karikázik át a színen, s ahogy az ablaküvegre festő barátnál tett vizit után eltávolodik, úgy lesz belőle ismét kötélen bicikliző aprócska báb – a reális és a szürreális, a valóságban megtörténtek és a képek, versek megelevenedő motívumai közti folyamatos játék, és ami a legfontosabb: azok humora egy pillanatra sem enged el. Ennek pedig az az oka, hogy süt a színpadról a személyesség ereje. Hajdú Tamás, Mezei Kinga, Pálfi Ervin (interjúnkat lásd itt) és Szilágyi Nándor a líraitól a groteszkig széles skálájú, izgalmas, rendkívül ihletett előadást hozott létre.
Yasmina Reza Művészetének is a képzőművészet áll a fókuszában.
(A Kamarafeszten az Élőhomok után játszották, az előadást felvezető, kétnyelvű, hivatalos fesztiválnyitó beszédbe csodálatosan szellemes gesztusként biciklizett bele teljes színpadi díszében Pálfi Ervin.) A kortárs francia drámairodalom egyik legnépszerűbb darabjának magyar nyelvű bemutatója 1997-ben volt a Katona József Színházban, azóta rendszeresen feltűnik a határon inneni és túli magyar nyelvű színházak repertoárján a szatíra, amelynek fókuszában egy fehér alapon fehér vonalakat ábrázoló festmény és egy barátság áll. A kép kapcsán a művészet fogalmáról egymással ellentétben álló vélemények bomlanak ki, az esztétikai konfliktus pedig komoly megpróbáltatás elé állítja a három férfi kapcsolatát.
Általában idősebb színészek játsszák a drámát, de vannak olyan szereposztások is, ahol az idősebb és a fiatalabb színészek közti dinamikának, életkori, tapasztalati hierarchiának van dramaturgiai funkciója. A Mezei Kinga rendezte előadásban a korosztályi homogenitás miatt egészen más árnyalatokat mutatott a történet, Virág György, Dévai Zoltán, Szilágyi Áron játékában inkább az emberi, mint a művészeti kérdésekre került a hangsúly. Az archetípusok – az újdonságra nyitott különc, a mások véleményére nem adó, a kissé konzervatív, nézeteit markánsan képviselő és a hétköznapi problémákra az alkalmazkodás és a konfliktuskerülés stratégiáit alkalmazó – élettel teltek meg, az intellektuális elmélkedésről a barátság kérdéseire került a hangsúly, így tartva meg az egyensúlyt, nem átbillenve a tisztán szórakoztató bohózat felé.
A Klamm háborúja egyszemélyes előadás.
Mezei Kinga rendezte László Sándornak, aki csakúgy, mint az Élőhomok férfi színészei, vendégként játszott Zentán. A monodráma egy középiskolai tanár küzdelmét mutatja, összeomlását testközelből figyelhetjük meg. A játék tere egy asztal és egy ablakkeret, de a díszlet kiterjed a nézőtérre is, hiszen a közönség iskolapadokban ül. A történet röviden: egy osztály levelet ír Klamm tanár úrnak, amelyben egyértelműen őt teszik felelőssé osztálytársuk öngyilkosságáért. A tanárról látszólag lepereg a vád, de a makacsul hallgató diákok körében a súlyos vád lassanként ráomlik, maga alá temeti. A tanult és interiorizált, hideg fejjel és objektív mérceként használt etikai és pedagógiai elvek kerülnek szembe saját lelkiismeretével, a tévedhetetlenség és a morál nem juthat közös nevezőre. Klamm egyszemélyes poklából nincs kiút.
Intenzív színészi játékot igényel ez az oldásképp – szerencsére – humoros fordulatokat sem mellőző, nagy érzelmi amplitúdójú, vallomásos darab, amely egyszerre tesz hitet egy hivatás mellett, veti fel a gyerekkori traumák személyiségtorzító hatását, és tematizálja az iskolai hierarchiába és követelményekbe potenciálisan kódolt tragédiákat. A pontos elemzés és a formátumos jelenlét teszi megrendítővé az előadást, amelyben László Sándor – aki nem csupán jeles színész, rendező, de pedagógus is, évtizedekig tanított az Újvidéki Művészeti Akadémián és vezette az Újvidéki Színházat – hitelesen sűríti a katedrát életpályaként választók dilemmáit.
Matei Vişniec A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik című darabját Dévai Zoltán rendezte Verebes Juditnak és Szilágyi Áronnak.
A történet tulajdonképp egyszerű: egy férfi másnaposan ébred, mellette az ágyban egy nő. Ahogy ez lenni szokott, természetesen semmire nem emlékszik, a nő viszont lát benne valamit, ezért kilenc estét ígér neki, hogy megismerje. Hogy ez a fantázia szüleménye vagy egy különös, thrillerszerűséget sem nélkülöző párkapcsolati játék? A nézőre van bízva, de a szöveg annyira csinált irodalmiasságú, hogy igazán erős kezű rendező kell ahhoz, hogy az előadás túllépjen ezen. A biztonságos lebonyolítás megtörtént, de a színpadról hiányzott a kapcsolat titokzatossága, a helyzet bizonytalansága, a realitás és a szürrealitás lebegtetése. Ha ez egy kilencepizódos minisorozat keresztmetszetének a pilotja lenne, kevés esélyt látnék a továbbfejlesztésre.
A nagybőgőt, Patrick Süskind darabját Nešić Máté rendezte meg magának.
Ennek a történetnek is izgalmas színezetet adott, hogy egy fiatal színész játszotta, így nem a megkeseredettség, hanem a kevés reménnyel, sok kilátástalansággal „kecsegtető” előadóművész-sorsra került hangsúly. Amellett persze, hogy a nagy vallomásosság mélyén ott a hangszer iránt érzett gyűlölet – hiszen kimondva-kimondatlanul a nagybőgő hősünk minden frusztrációjának oka –, haloványan ott egy szerelmi szál is, a vágy a csodás szoprán iránt.
Egyetlen ablak lóg a térbe, amelynek legnagyobb díszlete/kelléke a címszereplő nagybőgő, tehát ez az előadás is könnyen utaztatható, mint a Művészet vagy A pandamedvék… – jelenleg a zentai az egyetlen évad közben is tájoló vajdasági színház, a produkciók látványvilágára nincs panasz, azt láthatóan alacsony büdzsé határain belül is az ízlés és a praktikum vezérli –; nagy játékkedvvel, jó tempókkal játszott, ötletesen kitalált produkció, egyetlen hátránya, hogy csontra húzódott a darab. Kár, hogy Nešić Máté nem bízott… nem is tudom, kiben, miben. A szöveg szellemességében? A közönség érdeklődésében? Magában? Kár, mert elég jó színész ahhoz, hogy Süskind élvezetesen megírt, zenei csemegékkel teli, már-már tudományos stand upját előadja, és abban is biztos vagyok, hogy a nézők sem bánnának plusz 15–20 percet.
A Sok hűhó semmiért szintén Mezei Kinga-rendezés.
Ebben is feltűnnek vendégművészek, az alapító osztályból korábban elszerződött Lőrinc Tímea mint Beatrice, valamint az életkori hiányok betöltésére a Szabadkai Népszínházból Hajdú Tamás és Ralbovszki Csaba. Az egyívás kétségtelen előnye, hogy az m.v.-k kényszere választássá alakul, azaz szerencsés kézzel amolyan „vajdasági válogatott” összeállításának lehetőségévé válik.
A nehézkes első részt jóval dinamikusabb, szellemesebb második rész követte a csöppnyi, nézőkhöz érintésnyire levő, kissé mesejátékszerűnek ható térben. A szünetben a Benedettót játszó Dévai Zoltán megszabadult teljes arcszőrzetétől, de a ritmusváltásnak biztosan nem a szokatlan hatáskeltő eszköz, nevezetesen a borotva bevetése volt az oka. Az előadás szakszerűen lebonyolított, korrekten kivitelezett, jó ízlésű, vállaltan nem rendezői színház, egy klasszikus dráma széles közönségigényt kielégítő klasszikus megvalósításának iskolapéldája.
A showcase egyszerre szólt városnak és világnak: a helyi közönség újranézhette a produkciókat, a meghívottak pedig helyzetképet kaphattak a társulat kvalitásairól.
(Csak a szép számban játszott gyerekelőadások hiányoztak a műsorból.)
Betértek újvidéki, népszínházi és kosztolányis színészek, a vendégek közt voltak kritikusok és színházi szakemberek, köztük a következő évadra felkért, távolabbról érkező rendezők, Czajlik József és Kiss Csaba. Mellettük Mezei Kinga és László Sándor rendez jövőre. Valószínűnek tartom, hogy Zentai Magyar Kamaraszínház új vezetőpárosa belső kezdeményezéseknek továbbra is teret ad, a vendégalkotók pedig szisztematikus építkezést ígérnek. Az izgalmas jövő művészi alapjai adottak ehhez.
Élőhomok. Fotó: Zentai Magyar Kamaraszínház
