A textil és a kerámia uralja a tárlatot: szőttesekkel, edényekkel, nippekkel, fonott, horgolt, hímzett művekkel vannak teli a kiállítóterek. A látogató elsőre zavarba is jöhet, hiszen ezeket a technikákat és eljárásokat nagyon sokáig a kézművességhez soroltuk. Azt azonban érzi, hogy most műtárgyak veszik körül, még ha megjelenésük és bemutatási módjuk szokatlannak tűnhet is. Igaznak bizonyul Arthur C. Danto amerikai műkritikus állítása: a művészetet zsigerből felismerjük, akkor is, ha nincs pontos definíciónk róla. Itt nem is fűztek hosszú leírásokat vagy magyarázatokat a művekhez, hiszen esetükben a befogadóban megszülető érzetek a lényegesek. A taktilitáson, haptikusságon, az érzékiségen van a hangsúly a koncepcióval szemben. A kiállítás arra a tényre szintén ráerősít, hogy a művészet ősi funkciói közé tartozik a gyönyörködtetés is. Olyan tárgyakat látunk tehát, amelyek elsősorban az érzékeinket és nem a tudatunkat mozgatják meg.
A kiállítás nyitánya Thiesz Angéla Fészekraj című térhorgolása, amely belakható, otthonos teret hoz létre maga körül. Belebújnánk, hogy a cseppkőoszlopokat és mohás-gombás erdőket idéző formák körülöleljenek minket. Vizualitását tekintve e mű párhuzamba állítható Petra Maitz folyamatosan épülő korallzátonyával, a Lady Musgrave projekttel, amelynek elemeit egy nem művészekből álló önkéntescsapattal együtt alakítja ki.
A központi térben a falra helyezett szőtt alkotások a leghangsúlyosabbak. Komár Sabrina pixeles, absztrakt műve, Denisa Lehocká belső szerveket idéző triptichonja vagy Kim MacConnel „kollázsolt” textilmunkája egyszerre reflektál a háziipari technikák művészi transzfigurációjára, illetve a minket körülvevő képdömpingre és kaotikusságra. Ezt a sűrű kompozíciót egészíti ki Szilvitzky Margit minimalista textilmodulációja, mely megidézi az origami technikát. A féregszerű mű egyszerre kelt organikus és geometrikus érzeteket.
A kiállítás az egyén és a közösség viszonyának kérdését is felveti. Reflektál arra a tényre, hogy a műalkotás már gyakran nem a művész kétkezi munkájaként születik meg, ő csak a kidolgozásban, tervezésben vesz részt, a megvalósítást már a csapata végzi. Ez egyébként visszavezet a régi időkbe, amikor például a kézműves-tevékenységeket az asszonyok együtt végezték. Láthatunk közösségi projekteket vagy együtt alkotásból született műveket, a kiállítás tehát nemcsak a határátlépésekről és a buborékok kitágításáról, hanem a közösségi projektek és az egyéni invenciók közötti párbeszédről is szól.
A tárlat elrendezése sem megszokott, szembemegy a mai kor elfogadott bemutatási módjaival: a tárgyakat kimozdították megszokott pozíciójukból. Izgalmas például az a Dexion Salgó polcos installáció, amelyen mindenféle művészeti alkotás, szobor látható, a display azonban az otthagyottság érzetét kelti, s a raktárak hangulatát idézi meg. A közösségi projektek gyakran egyéni installációként tűnnek fel, az egyedi műtárgyak pedig sokszor kerülnek olyan helyzetbe, amelyek a hétköznapi tárgyak megjelenítési módjait idézik. Bizonyos műalkotásokat egymás mellé rendeztek a falakon, tárlókban vagy polcokon, mintha etnográfiai tárgyak lennének, máskor pedig e polcok a boltok elrendezését idézik, behozva a tömegtermék és az egyedi tárgy közötti feszültséget is.
Lőrincz Réka gyöngyökből és drágakövekből, valamint fém- és műanyag játékokból összeállított ékszereit sem akárhogyan „tálalták” – egy hungarocell babán „lógnak”. Rácz Rebeka totemizmushoz közel álló, szürreális maszkjai a gyerekjátékok világát is megidézik, Selma Selman egzotikus, fémhulladékra festett, historizáló roma témájú művei pedig az elvarázstalanodásról is mesélnek.
Timár Katalin kurátori bevezetőjében így fogalmaz: „...az aktuális művészetfogalomnak és intézményi struktúrának [...] az eurocentrikus szemléletét egyre nehezebb összeegyeztetni a művészeti világ régóta fennálló globalizmusával.” Vagyis a kiállítás reflektál arra is, hogy a dekolonizációs törekvések fókuszba kerülésével a white cube terek és a klasszikus bemutatási módok egyre elavultabbá válnak. Ez a kiállítás tehát kiválóan alkalmas arra, hogy kritikusan közelítsünk mind a műtárgy fogalmához, mind a múzeumi intézményrendszerhez.
A Ludwig Múzeum tárlata november 24-ig látogatható.
