A trombitás fényképet fúj a Ludwig falaira

A tárlat egyrészt portrékiállítás, ugyanakkor sokkal izgalmasabbak azok a részek, amelyek az európai identitás mibenlétét boncolgatják. A fotók, amelyek rámutatnak arra, hogy a kontinens sokféle kultúra, nyelv, élet, világ egyvelege, több ezer éve keverednek egymással a kultúrák és a regionális gócpontok. 

Ahogy a kiállítás ismertetője is írja: „Európa ma sokféle problémával és válsággal küzd, egészen a keleti peremén dúló háborúig, és a világ egyik legbefolyásosabb régiójaként nemcsak a koronavírus-járvány óta foglalkoztatják szerepének és identitásának érzékeny kérdései.” Mi választ el bennünket egymástól, és mi köt össze? Till Brönner embereket mutat fel, sorsokat, egyéni életutakat, amelyek nagyon eltérőek, a mélyben mégis van egy közös mag, amely összeköti a híres művészt a menekült kisfiúval. 

Elsőként és talán legerősebben a BVB déli lelátó, Dortmund című fotó húzza be a néző figyelmét: szurkoló tömeget látunk, sokaságot, amely távolról masszaként hat. Ez az európai identitás, mondja a kép, egy nagy tömeg, amelyben a sokféle ember, karakter, személyiség adja ki az egységet. Érdekesen működik a fotó, mivel ha távolról nézzük, a tömeget érzékeljük, közel érve azonban nagyon sokat el lehet időzni nála, megismerve az egyes arcokat, amelyekhez automatikusan történeteket is társítunk. 

Igazán izgalmas a jobbra nyíló terem is, amelynek szemközti falán politikusok portéit látjuk, míg oldalra az ukrán befogadóközpontban fotózott felvételek kerültek. A társadalmi hierarchia két végpontja ütközik itt, a hatalom és a kiszolgáltatottság, a biztonságból fakadó magabiztosság és az annak hiányából megszülető kétségbeesés. Ebben a teremben érdemes különös figyelmet fordítani a tekintetekre, a politikusok szemében egyszerre van ott a gyanakvás és a magabiztosság, miközben a menekülteké nehézségektől terhes, de ott van bennük valami furcsán reménykedő, bizakodó fény is.

A Színes hulladék egyszerre mesél a fogyasztói társadalom visszásságairól, a felesleg halmozásáról, a természeti erőforrások kizsákmányolásáról – ugyanis mindez szintén része európai identitásunknak, bármennyire szeretnénk is elfedni vagy megfeledkezni róla: hiszen a posztindusztriális társadalomnak éppen a szemét az egyik esszenciája, a fogyasztásra összpontosít, az újrahasznosítható tárgyak helyett pedig az egyszer használatosak kerülnek előtérbe. Ugyanakkor van e fotóban valami elképesztő szépség is. A rendszertelen, a kaotikus, az egyszer használatos, mégis kimondottan emberi esztétikája, valamint a különböző anyagi minőségek haptikussága és kontrasztja hozza lázba a nézőt.

Nagyon sok izgalmas fénypontja van a kiállításnak. Az egyik az, ahol három öltönyös úr foglal helyet egy barokkos térben: három zenész, mögöttük pedig egy hosztesz nyitja az ajtót, a felszolgálandó ételt hozva. A fotó szól a férfi-női hierarchiáról, a környezet az európai hagyomány gazdagságát hivatott jelképezni, mégis leginkább az éles fény-árnyék kontrasztok, valamint az erősen perspektivikus kompozíció teszik emlékezetessé. Éles fénysugarak dominálják, a kontrasztosság pedig egészen teátrálissá teszi a jelenetet, miközben meg is fagyasztja: időtlenné varázsolja a pillanatot.

Izgalmasak Till Brönner strukturalista kompozíciói is, amelyek egyszerre izgalmas konstrukciókat mutatnak fel, jelzik a földrész megszerkesztettségét, kitaláltságát, szervezettségét, ugyanakkor az európai hálózatosságra is utalnak, az emberek közötti szövetségekre, összefonódásokra, arra, hogy az európai identitás mégiscsak sűrű szövet, amely összefogja és egységgé formálja a sokféleséget. A Hagen-West rendező pályaudvar című fotó a vonatsínek és áramvonalak sűrű szövedékét kaotikus képpé teszi, sűrűvé és rétegzetté, miközben a kontrasztok felhúzásával itt is megjelenik egyfajta érzékiség, szenzilitás. A Kokszolótorony a Thyssennkrupp Acélművekben című fotó pedig egyfajta bábeli tornyot láttat, annak ellenére, hogy egy konkrét ipari létesítményről van szó. Ez a felvétel azért is érdekes, mert az európai történeteken szocializálódott szemünk azonnal az Ószövetségben szereplő bábeli építményként olvassa ezt a struktúrát, így szintén a zűrzavarról, a káoszról, az emberek kapcsolódásának nehézségeiről is szól ez a fotó.

Van egy terem, ahol politikai eseményekről készült fényképek kerülnek sporteseményeket rögzítő képek mellé. Ezek az egyén közösséggé válásáról szólnak, az ismert emberekről készített portrék pedig attól válnak izgalmassá, mert érzékien, zsigeri szinten láttatják, hogy Till Brönner számára miért fontos az adott karakter, mit lát benne szépnek, mi az, ami miatt fontosnak tartja, hogy kiemelje a tömegből, és az egyéniségét láttassa. 

Az első térben szereplő indusztriális szerkezetekről, valamint a füstről készített felvételek kozmikus távlatokat nyitnak, a nagyítás metafizikai dimenzióba emeli a jeleneteket, míg a szemben levő hármas retróhangulatot ébreszt a nézőben. Az egykori német atomerőmű papucsos szekrénye izgalmas mintázatot rajzol, miközben a sárga-kék lábbelik popos hangulatúvá teszik ezt a fotót.

A kiállítás augusztus 25-ig látogatható.

Enteriőrfotók: Végel Dániel / Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum