Melegh Noémi Napsugár: Úgy éreztem, még nem tartok ott a gyászomban, mint amit éppen fotózok

Amikor megtörténik egy ilyen hirtelen tragédia, mint a tizennyolc éves öcséd elvesztése, alkotóként hogyan alakul ki benned a vágy arra, hogy azzal a nyelvvel próbálod megfogalmazni, feldolgozni, amelyet ismersz - azaz a fotográfia útján?

Az első napokban a baleset után semmilyen vágy nem volt bennem, csak az üresség, nem volt ebben igazi tudatosság, inkább csak egy a tehetetlenség elleni vágy. Aztán eszembe jutott az öcsémmel való utolsó beszélgetésünk. A tragédia előtt három nappal elvittem őt edzésre, és felvetettem neki azt a bennem már egy ideje megfogalmazódott ötletet, hogy megörökíteném az utolsó évét a gimnáziumban, dokumentarista szemlélettel. Életem meghatározó időszaka volt a 12. évfolyam, és kicsit vágytam egy könnyebb lélegzetvételű, vidámabb témára: a felnőtté válás kihívásokkal teli periódusa pedig pont ilyen.

Meglepetésemre Bálint pozitívan reagált, és meg is beszéltük, hogy a rá következő héten bemutat a barátainak. Erre már nem került sor, mert megtörtént a baleset, nekem viszont sorsszerűnek tűnt, hogy az utolsó közös vállalásunkat valamilyen módon beteljesítsem. Ráadásul dokumentarista fotográfusokként olyan élettörténeteket keresünk, amelyek nem átlagosak: küldetéstudatot éreztem, hogy ha már ez a megmásíthatatlan tragédia a saját családommal történt, akkor, hogy ha képes vagyok valahogy megmutatni, az másoknak is adhat kapcsolódási pontot.

Előny, ha ismered az alanyaidat, másrészt viszont sokkal nehezebb az embernek a saját szeretteit fényképeznie. Hogyan reagált a fiatal közösség, illetve a családod, amikor megfogalmazódott benned, hogy elindulsz ezen az úton?

A családommal már egy-két héttel az öcsém halála után beszéltünk erről, és már a temetésen is fotóztam. Azt mondtam nekik, hogy szeretném megörökíteni, mert azt gondolom, hogy ez egyszer fontos lesz. Nem beszéltük át részletesen, nem is tudtuk volna akkor és ott még, nem álltunk készen erre. Ekkor még magam sem tudtam, hogy milyen lefolyása lesz.

De alapvetően utána már támogattak benne?

Kellett azért idő, amire megszokták, hogy a legnehezebb, legfájdalmasabb pillanatokkor is ott a kamera, még ha nem is mindig készítettem el az adott képet. De azt gondolom, hogy valamilyen módon talán az ő gyászfeldolgozási folyamatukat is segítette ez. Az osztálytársakat, barátokat pedig ezáltal kellett megismernem, ami nem volt egyszerű, mert számukra idegen voltam. Segített, hogy én voltam a Bálint nővére, és ezáltal úgy érezték, hogy van helyem közöttük.

A folyamat segített jobban megismerni az öcsédet?

Egy kamasz fiú más szerepet tölt be a családi dinamikában, mint a saját baráti körében, a kortársai között. Nem csak engem, hanem az egész családomat meglepte, hogy mennyire központi szerepet töltött be a közösségében. Jó érzés volt ezt az oldalát felfedezni emlékkönyves bejegyzéseken vagy videókon keresztül, de azért nagyon furcsa dolog, hogy azután ismersz meg valakit jobban, hogy már nincs köztünk.

A képeken azt láthatjuk, hogy 18-19 éves fiatalok nagyon aktívan részt vesznek ebben a gyászfolyamatban, hogy összekapaszkodnak, vállalásokat tesznek. Meglepett téged, hogy ebben az életszakaszban ilyen mélyen foglalkoznak ezzel a kérdéssel?

Őszintén igen, és főleg azért is, mert a prekoncepcióm alapvetően inkább az lett volna, hogy az ilyen korú fiatalok inkább az elkerülő megküzdési módokat választják, hiszen nincsenek még megfelelő eszközeik, vagy élettapasztalatuk. Ezért is volt nagyon meglepő, egyúttal felemelő, hogy pont ez a fiatal generáció volt az, aki ki tudta nyitni a szemét, és ennyire tudatosan és bátran szembe tudtak nézni a gyászukkal.

Érintettként, családtagként, másrészt viszont fotográfusként hogyan zajlott benned a folyamat?

Sokáig úgy éreztem, hogy én még nem tartok ott a saját gyászomban, mint amit éppen fotózok, vagy legalábbis nem tudok úgy jelen lenni, ahogy szeretnék ahhoz, hogy olyan képek készülhessenek, amit elképzeltem. Először főleg adott események voltak, mint a temetés, a szalagavató, vagy az arra való készülődés - ahol jelen voltam és amiket megörökítettem. Nem volt mindig könnyű rávenni magam, hogy elmenjek, mert azt éreztem, hogy nekem még időre lenne szükségem, és csak reménykedtem, hogy végül lesz valami használható a képekből. Egy idő után elkezdtem emellett párhuzamosan azon gondolkodni, hogy mi az a vizuális nyelv, ahogyan ezt az anyagot elképzelem?

A lelassulásra inkább a családommal volt lehetőségem, de amint elkezdtek szorosabb kapcsolatok kialakulni az öcsém legközelebbi barátaival, meg a szerelmével, szerveztem velük külön alkalmakat is. Jankával elmentem abba az erdőbe, ahol egyszer egy kis tisztáson táncoltak. Kitaláltuk, hogy csinálhatnánk egy olyan képet, ahol ő megfordul a szélben, mintha visszaemlékezne a közös pillanatukra. Próbáltam olyan momentumokat találni, amelyek valamilyen jelentéssel bírnak számukra. Két év elteltével érzem azt, hogy most vagyok kész tudatosabban reflektálni a saját alkotói pozíciómra, és hogy a konceptuálisabb irány is az érdeklődésem középpontjába került, amiben talán egy picit jobban benne vannak a saját érzéseim is.

Idén már nemzetközi szinten is díjazták a sorozatot, ami azt sugallja, hogy átmegy az az üzenet, amit ki szerettél volna fejezni. Amikor először megmutattad valakinek a készülő képeket, az hogyan hatott rád?

Nagyon sokáig nem mutattam meg senkinek, mert azt éreztem, hogy sokkal jobban kellene csinálni. Fotóriporterként, dokumentarista fotósként alapból is a lehető legjobban szeretnénk megmutatni egy témát, de amikor saját magadat, a családodat teszed ki, és ennyire fontos számodra a téma, akkor szerintem ez halmozottan igaz. Vártam, hogy majd ha jobban leszek, akkor jobbak lesznek a képek is, és akkor majd megmutatom. Ez egy csapda volt, mert pont itt tapasztaltam meg, hogy mennyire fontos, hogy felvállald - akár csak pár ember előtt. Durván egy év telt el a baleset óta, amikor megmutattam az addig elkészült képeket egy kiscsoportos workshop résztvevőinek. Pozitív megerősítés volt, hogy hatással van rájuk.

Miután először megmutattam a képeket, aznap éjjel álmodtam először az öcsémmel, amit nem tudok véletlennek tekinteni, és ez a saját gyászfeldolgozási folyamatomban is nagyon fontos mérföldkő volt, mint egy terápiás áttörés. Amikor pedig idén belehallgattam a Pictures of The Year online zsűrizésébe, amin végül a sorozat első díjat nyert, szintén katartikus élmény volt, hogy a világ túlfelén, Amerikában öt vadidegenben - akik több ezer anyagot látnak -, ennyire rezonálni tudott a mi történetünk. Meg se nézték, hogy melyik ország fotósa csinálta, mert azt mondták, hogy nem számít, mert ez egy univerzális történet.

Amióta nagyobb közönség is láthatta a képeket, sok olyan reakciót kaptál, amelyekben idegenek megnyílnak, megosztják saját élményeiket a gyászról. Milyen utóéletet képzelsz el a sorozatodnak?

Nem azért kezdtem el csinálni, hogy kihangosítsam a gyászt, de idővel megláttam ennek a fontosságát.

A reakciók teljesen érthetőek, hiszen mindenki a túlélésre hajt, ráadásul nagyon nehéz egy gyászolóhoz érzelmileg kapcsolódni. Pici kapukat viszont ki lehet nyitni társadalmi szinten, hogy ez ne legyen ennyire magányos azok számára, akik olyan veszteségélményen esnek át, ami az egész további életüket gyökeresen meghatározza. Olyan anyákkal beszélgettem, akik édesanyámhoz hasonlóan elveszítették a fiatal gyereküket, és akiknek a mindennapjait öt-tíz év után is alapjaiban változtatja meg az elszenvedett tragédia. Fontosnak tartom, hogy ezt láthatóbbá tegyem. Szeretném tovább folytatni: eddig a személyes magjára koncentráltam, de később kitágítanám a horizontot más gyászolók tapasztalatainak feldolgozásával.

Ahogyan a gyászban is sokszor félrenéz, vagy magára hagyja az embert a társadalom, más anyagaidban is tetten érhető e láthatatlanság feloldására tett kísérlet: a számkivetettként élő két roma férfi történetében, a halmozottan fogyatékos gyerekét egyedül ápoló anyáról szóló sorozatodban, vagy a falusi fiataloknál. Tudatosan keresed ezeket a típusú történeteket?

Valóban van párhuzam, de nem kerestem tudatosan ezeket a történeteket. Alapvetően azokban a témákban merülsz el jobban, ahol érzed a kémiát, a kapcsolódást az alanyokkal.

A bizalmat?

A bizalom szerintem úgy épül ki, hogy az alanyok érzik, hogy olyan erősen érdeklődsz a történetük iránt, hogy felvállalhatják és általad megmutathatják magukat a világnak - még akkor is, ha kitett helyzetben vannak. Néha meglátsz egy témát, amiből lehet egyetlen kép, de akár az is, hogy annyira megfog, hogy utána időt, energiát teszel bele, hónapokig visszajársz, és megpróbálsz kiépíteni egy bizalmi viszonyt. Ezek a kapcsolódások nem egyik napról a másikra történnek. Sokszor nem is kezdek el fényképezni, hanem először felépítem a kapcsolatot, mint egy barátságot, ami egy idő után alakulhat úgy, hogy egy fotósorozat lesz belőle. Az otthonápolással foglalkozó anyagom napilapos munkaként indult, ám szerettem volna jobban kihangosítani az egészségügyi ellátórendszer hiányosságait, ezért több időt töltöttem el a családdal, hogy elkészülhessen egy sorozat. Nógrád megyében történeteket kerestem, elvárások nélkül.

De amikor a nógrádi falvakat jártad, akkor még nem is voltál hivatalosan fotográfus...

Gimnázium óta érdekel a fotózás, de ezt az anyagot 2016-ban kezdtem el fotózni, amikor a MÚOSZ fotóriporteri képzésére jártam. Ekkor még nem tudatos fotográfusi attitűddel közelítettem, hanem egyszerűen jól éreztem magam ezeknek az embereknek a társaságában. Idővel alakult ki az én fejemben is, hogy mit szeretnék elmondani a képeimmel. Ma már nem tudnám ugyanúgy lefényképezni őket. A közel öt évnyi napilapos fotóriporteri munka teljesen átformálta a fotográfiához való attitűdömet: mentális listával érkezem egy vidéki riportra, hogy milyen képeket kell megcsinálni.

Van annak egyfajta szépsége, amikor ennyire szabadon tud létezni az ember: több olyan fotóst ismerek, akinek a legelső anyagát szeretem a legjobban, mert abban látom ezt a vizuálisan és gondolkodásban is őszinte hozzáállást. Ezt később sokszor már nem lehet visszahozni.

Mikor kattant be, hogy ott hagyod a egészségügyi közgazdász állásodat Belgiumban, és gyakorlatilag a nulláról belevágj egy teljesen más karrierbe?

Amikor elvégeztem a MÚOSZ fotóriporter képzését, Mónus Marci barátom említette, hogy a HVG-nél képszerkesztőt keresnek. Fél pillanatra el is gondolkodtam rajta, mert már régóta ott motoszkált bennem a fotográfia, de akkor éppen egy másik karriert építettem, ahol láttam magamnak jövőt, és még nem tudtam igazán elhinni, hogy számomra ez hivatás is lehet. Ezután elmentem Belgiumba a gyógyszeriparban dolgozni, az évek során pedig egyre erősebben éreztem a belső nyomást. Azzal nyugtattam magam, hogy talán nem ebben az életben, de majd a következőben fotóriporter leszek. A kerek szülinap terhe alatt aztán egyre jobban feszített belülről az, hogy valamit tennem kell ezzel a vággyal, amikor pedig a Telex kiírta a gyakornok programját, az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem. Ha nem vesznek fel, akkor valószínűleg egyik pillanatról a másikra felmondtam volna, és nekiindulok a Közel-Keletnek.

Lehet kapcsolgatni az ember fejében ide-oda a két attitűd között?

A saját, hosszútávú anyagaimmal egészen más kapcsolódásom van. Ezt a fajta munkát viszont nehéz beleilleszteni a napilapos működésbe, és nem is feltétlenül kell. Ott hozzá kell szokni ahhoz, hogy bármelyik pillanatban szólhatnak, hogy menni kell. Ahhoz, hogy le tudj lassulni, el tudj mélyülni, nem elég egy-egy szabadnap. Jó lenne, ha több idő és tér lenne arra, hogy egy-egy anyagnál akár a formátumon is gondolkodhassak, olvashassak, más művészetekből inspirálódjak, és komplexebben építsem fel a történetet. Amikor benne vagyok a napilapos darálásban, nagyon nehéz átkapcsolni.

Viszont a tüntetéseket kifejezetten szereted!

Azokat nagyon, de sajnos nincs minden nap tüntetés (nevet). Az adrenalin dús dolgokat nagyon szeretem. A két végletet: a káoszt és az elmélyült, csendes munkát.

Van olyat téma, amit hosszabban kutatnál, ami a világban jelenleg foglalkoztat?

Amikor évekkel ezelőtt már nagyon motoszkált bennem a váltás, olyan fotósok munkáját kezdtem követni, akik folyamatosan úton voltak, konfliktus zónákban, kitett helyzetekben dolgoztak. Mára teljesen átalakult bennem ez az elképzelés, és egyre jobban látom, hogy ahhoz, hogy olyan munkát tegyek le az asztalra, amilyet szeretnék, elengedhetetlen, hogy el tudjak mélyedni az adott témában, hogy komplexen be tudjak mutatni egy történetet.

Jelenleg nagyon érdekel a női öregedés témája, amit szintén egy személyes hangvételű anyagként képzelek el. Mostanában egyre jobban foglalkoztatnak az élet legalapvetőbb kérdései, mint az elmúlás és az öregedés. Még nem tudom, hogyan lehet jól megfogalmazni, de szeretném kutatni a témát, kicsit talán a szépségipart is bevonva.

Ezen kívül az elmúlt egy-másfél évben kialakult egy elemi vonzódásom a sarkvidéki régiók iránt. Ha egyszer adódik rá lehetőség, nagy vágyam ott élő nők történeteit elmesélni. Vonz a lecsendesült vizuális világ, ráadásul nagyon szeretem a téli sportokat és a havasokat is. A legtöbb témám beakadásokból indult: korábban Indiáért rajongtam a kaotikus, zsúfolt intenzitásával és embertömegével, most Varanaszi helyett inkább Grönland végtelen fehérségében képzelem magam kutyaszánon, ahol nincs semmi, csak a csend. Talán a gyász hozta magával ezt a vágyat.