Magyarországon mostohán kezelik a fotográfiát, pedig világszínvonalú fotósaink vannak

Hogyan zajlott a Magyar Sajtófotó Pályázat zsűrizésének folyamata?

Szabó Bernadett: A háromfordulós zsűrizés előtt egy héttel megkaptuk az összes nevezett képet, amit előzsűriztünk: 2355 pályamű érkezett, és mivel a sorozat is egy műnek számít, összesen 6196 képet néztünk át. A többségi arány döntött. Az ezután következő első és második kör nyilvános volt, míg az utolsó zárt ajtók mögött zajlott. A fotográfia szubjektív műfaj: az, hogy az első tíz közül melyik kép vagy sorozat nyer, abba belejátszik a relevancia is.

Hiszen ez a sajtófotó, nem pedig egy kiállítás vagy album. Ezek az irányvonalak a nemzetközi sajtófotó-pályázatokon, tehát a Pictures of The Yearen vagy a World Press Photón is így működnek.

Riporteri háttérrel rendelkezel, és rengeteg sportot fotózol, ami a gyors reagálásról szól – és az ellenpólusa annak, amit Robi képvisel, a hosszú távú, dokumentarista látásmódnak. A magyar zsűri két tagjaként ti mennyire voltatok egymással szinkronban?

Bácsi Róbert László: Mást csinálunk, de nem véletlenül alapítottuk együtt a Pictorial Collective-et. Alapvetően nincs sok különbség abban, hogy egy kép jó-e, vagy sem. Hasonlóan gondolkodtunk, talán egy dolgot kivéve: Detti a természet, egyedi kép kategóriával nem nagyon tudott mit kezdeni, én pedig a sport egyedivel. Nem tudtam eldönteni, hogy mondjuk, amikor az egyik vízilabdázó éppen letépi a másik arcát, és még a labda is fölöttük száll el, mennyire számít különleges elkapott pillanatnak egy meccsen.

SZ. B.: A sportfotó technikai műfaj, ami ráadásul nagyon sokat változott az évtizedek alatt a technológia fejlődésével. Ami húsz évvel ezelőtt szenzációnak számított, azt ha ma nem csinálod meg egy munkán, akkor inkább rakd le a gépet. A természetfotó esetében az esztétika döntött, mivel a zsűritagok nem természetfotósok: Ránki Dániel nyerte a kategóriát, akinek fotóján egy alak áll villámok gyűrűjében elkapva, miközben Tökölyi Csaba egyik díjazott képén olyan tökéletesen tükröződik a békát elkapó madár, mintha csak egy stúdióban fényképezte volna, másik képén pedig egy galamb becsapódásának nyoma kvázi csillagképnek hat. 

Mennyire vette a lapot a nemzetközi zsűri, már ami a specifikus magyar humort, vagy akár a közéleti eseményeket illeti?

SZ. B.: Nem először zsűriztek nálunk, ráadásul Magyarország manapság igencsak jelen van a nemzetközi médiában. A sajtófotó viszont nem működik szöveg nélkül, képaláírással pedig mindent el lehet adni. Ha egy fotó illusztrációként szerepel egy szöveg mellett, amelyben az áll, hogy „rózsa Keleti Éva temetésén” – onnantól lesz érték. Előfordul, hogy nem a kép mondja el a lényeget, hanem a szöveg.

Mégis sokan kritizálják például a World Pressnél, hogy már-már túl hangsúlyos lett a sztori, ami miatt ma már nem feltétlenül a legjobb képek nyernek.

B. R. L.: Általánosságban megfigyelhető, hogy a fotográfia konceptuális irányba változott. Nagyon sok olyan anyagot lehet ma látni, amelynél a fotográfiai teljesítmény jóval szerényebb, mint a szöveg.

Sokszor elhangzik, hogy régen minden jobb volt, a sajtófotó pedig 10-15 évvel ezelőtt színvonalasabb volt. Hogyan látjátok a pályázat helyzetét, és milyen volt az idei felhozatal? 

SZ. B.: Harmadjára zsűrizve én nagyon boldog vagyok, szerintem erős anyagok voltak idén is. Voltak gyenge évek, de ez az élet velejárója. Semmi sem állandó.

B. R. L.: Az előzsűrizésnél, bevallom, kissé bepánikoltam, és szerintem nem voltam vele egyedül - ám utána szépen elkezdett letisztulni a kép. Összességében sok erős anyag van, de sajnos kevés ember csinálja jól.

A vizuális kultúrával általánosságban végül is ez történik: nagyobb a merítés, több a kontent, ezáltal viszont arányaiban kevesebb a jó alkotó, ám ők legalább magas színvonalon csinálják.

B. R. L.: Voltak hasonló időszakok a sajtófotóban, amikor valaki sokat nyert, és emiatt megszólaltak olyan hangok, hogy a sajtófotóval nincs minden rendben – holott itt nem azért nyer valaki, mert gond lenne a kiírással, hanem azért, mert kiemelkedően jó.

SZ. B.: Itt megemlíteném Szajki Bálintot, aki összesen nyolc díjat érdemelt idén, pedig még nincs harmincéves. Ilyen tehetség 20–30 évente születik. Ő olyat tud, ami nem tanulható, és engem is inspirál. Valami olyat lát a világból, amit más nem. Illetve lehet azt mondogatni, hogy régen minden jobb volt, de az a helyzet, hogy megváltozott a szakma.

Milyen értelemben?

SZ. B.: Eltűntek a műhelyek, közben pedig felgyorsult a világ, sokkal több munka van egy nap, mert gépből küldjük a képeket, és nem kell visszamenni a szerkesztőségbe. Az online lapok 0–24-ben működnek, és noha így is lehet szuper dolgokat csinálni, az élet és a sajtó megváltozott. A Népszabadságnál Rédei Feri vezetése alatt műhelymunka folyt, és nem véletlen, a 24.hu fotósai kiemelkedően jók, hiszen Sopronyi Gyula oda vitte tovább ezt a mentalitást. A tehetségen túl óriási szerepe van a támogató közösségnek, mert nagyon könnyű elkallódni. A szakma könnyen bedarál.

B. R. L.: A pozitív értelemben vett verseny is hiányzik: régen a lapok is egymással versenyeztek.

SZ. B.: A szerkesztőségekben kipakolták a címlapokat és összehasonlították a Népszavától a Magyar Hírlapig, hogy vajon kinek sikerült aznap a legjobban. Ma az online címlapon pár percenként váltják egymást az induló anyagok. Ettől függetlenül születtek és születhetnek jó anyagok, vannak tehetséges fotóriporterek, de egy alkotói munkában különösen fontos lenne a támogató közeg, mert nem szögeket verünk be. Én ebben látok nagy különbséget: elég hozzá fellapozni egy ‘99-es sajtófotóévkönyvet.

Mondjuk, akkoriban több idő is volt a munkára, és arányaiban több fotós is dolgozott.

B. R. L.: Kevesebb fotós van, ráadásul a legtöbbjük nincs megfizetve, így muszáj a megélhetés miatt sokat vállalniuk. Erre megy el az az idő ahelyett, hogy a hosszú távú projektjeikkel foglalkozhatnának.

SZ. B.: Amikor fiatal fotósokkal beszélgetek, mindig nagyon meglepődöm azon, hogy pár év után máris meglegyinti őket a kiégés, az elbizonytalanodás szele.

B. R. L.: Itt jön be az, amit mondtál, hogy a fiatal fotósok mellé kell egy olyan megtartó közösség, akik ellenpontozzák a kiégést, és akik inspirálják, segítik, húzzák egymást előre – pont, mint régen.

Az idei díjazottak közül melyik pályázatokat emelnétek ki, és miért?

B. R. L.: Már a legelején egyetértettünk abban, hogy Melegh Noémi Napsugár Tizennyolc év az örökkévalóság című, öccse tragikus elvesztését feldolgozó sorozata, amely végül a kategóriája fődíján túl elnyerte az André Kertész-nagydíjat, kiemelkedő volt. Tartottunk attól, hogy a külföldi zsűritagok át fognak siklani rajta, ezért számomra különösen nagy öröm volt, hogy elejétől kezdve ugyanúgy értették, mint mi. A fotográfus azt követi, ahogy egy fiatal közösség – az érettségi előtt álló osztálytársak –, valamint a saját családja hogyan próbál továbblépni egy ilyen traumatikus, már-már feldolgozhatatlannak tűnő esemény után.

A második számomra kiemelkedő sorozat, amely a MÚOSZ-nagydíjat érdemelte, Nemeh Diana Nimród című, szintén nagyon érzékeny munkája egy autista kisfiú mindennapjait mutatja be. A Pictorial Collective által alapított, hosszú távú munkákat támogató Móricz-Sabján Simon-különdíjat pedig Fekete Istvánnak ítéltük, aki sport kategóriában indult, és egy falusi hokimozgalomról, székelyföldi jégkorongozó gyerekekről készítette remek sorozatát. Nagyon örülök ennek a döntésnek is.

SZ. B.: Ismételni tudom Robit. Számomra idén Napsugáré volt az az anyag, amely a lelkemig hatolt. Sajtófotó, mégis egy személyes történet.

Ugyanezért fontos számomra Nemeh Dia munkája, amely gyönyörűen fényképezve, csodálatosan adja vissza, hogy mi az autizmus. Ahhoz pedig, hogy valaki így meg tudjon jeleníteni egy idegrendszeri másságot, olyan érzékenység, finomság kell, amit muszáj díjazni. Erről szól a fotográfia: érteni, érezni, és aztán átadni mindezt a nézőnek. Lehet, hogy riporterként híreket fotózom, és szeretem is csinálni, a személyiségem és fotográfiai érdeklődésem másik része viszont ebbe az irányába hajlik, és szerintem Robival ezért is értettük meg ennyire egymást. Dia fantasztikus dolgot tett le az asztalra, és boldog vagyok, hogy két olyan anyag lett nagydíjjal kitüntetve, ami kicsit másfelé mutat. Ez szerintem nagyon fontos üzenet.

Mi az, amit szerintetek változtatni kéne a Magyar Sajtófotón most, hogy belülről is láttátok?

B. R. L.: A Magyar Sajtófotó Pályázatot két, hetven körüli ember csinálja, és nincs mögötte egy szervezet, ami igazán támogatja. A MÚOSZ sajnos szerintem nem veszi kellően komolyan a fotográfiát, pedig az ő feladatuk még sokkal fontosabb lenne ebben.

SZ. B.: A zsűrizési rendszerrel nincs probléma. A forráshiányra az lenne a megoldás, ha a fotográfia támogatása nem lenne kérdés, az embereknek pedig nem az lenne a legnagyobb problémája, hogy miből fizessék ki az albérletüket és a kenyerüket.

B. R. L.: Mostohán van kezelve.

Pedig a vizualitás felé tolódott el a figyelem – a sajtóban, közösségi médiában is, az írott tartalmak kárára.

SZ. B.: És közben mégsem történik semmi! A változtatáshoz persze kellene egy boldogabb ország, ahol van erre szem és pénz is. Mi ingyen zsűriztünk, ahogy mindenki más is, akinek szívügye, ingyen csinálja, ha viszont lenne mögötte egy komolyabb forrás, lehetne szélesíteni a zsűri palettáját adott esetben nagy nevekkel, akik felfelé húzzák a sajtófotó presztízsét. Változást hozhatna az is, ha lennének olyan fiatal, lelkes fotósok, akik szívesen részt vennének benne, mert generációs különbségek is tátonganak – egy huszonéves teljesen másként gondolkodik, mint egy hetvenéves.

B. R. L.: Rengeteget köszönhetünk a pályázat alapító-ötletgazdáinak, Bánkúti Andrásnak és Szigeti Tamásnak, ám már ők is érzik, hogy egyre kevésbé bírják a szervezést. Nem hiszem, hogy ne akarnák, vagy ne tudnák elengedni a Sajtófotót, hiszen többször is utaltak már arra, hogy jó lenne, ha átvenné a következő generáció – ugyanakkor megvan a véleményük arról, hogyan kell működnie. Fiatalokra van szükség, akik igenis át akarják venni, de ahogy Detti is mondta, mindehhez pénz is kell, mert annak hiányában állandóan kompromisszumokat kell kötni. Bosszantó az állandó kritizálás, közben pedig igazából senki nem segít ebben nekik.

Szerintetek nemzetközi szinten mennyire versenyképes a magyar riport- és dokumentarista fotó, akár a most látott pályázatok alapján? Merre halad a szakma?

SZ. B.: Ez a szakma él, változik, fejlődik. Trendek mindig is voltak: a World Press Photo elég markánsan meghatározza, hogy mi az irány.

Témák tekintetében élhetsz azzal, ami itt van. Mondjuk, ha megmutathatsz egy olyan személyes történetet, mint az idei André Kertész-nagydíjas sorozat, ami határokon átível, akkor teljesen mindegy, hogy hol vagy.

A sajtófotó az elmúlt időszakban Ukrajnáról, Gázáról és Amerikáról szólt, és rengeteg pénz kell, hogy egy riporter oda tudjon menni dolgozni. Hír kategóriában nehéz tehát felvenni a versenyt a nagy nemzetközi lapokkal, ilyen szempontból igenis fontos a lokáció. Piszok jó fotósaink vannak, talán a lehetőségeink kevesebbek.

B. R. L.: Volt olyan év, ahol a POYi-n az első három kategóriát magyar fotós nyerte, magyar anyaggal. Nemzetközi szinten is van esélye egy magyar anyagnak, főleg, ha olyan, mint Melegh Noémi Napsugáré vagy Nemeh Dianáé, ha őszinte, és akár mély érzések vagy bonyolult élethelyzetek vannak benne képileg jól megfogalmazva. Számtalan olyan anyagot láttunk már a világban, amelyek egy nagyon nehéz helyzetben lévő családot hatásvadász módon ábrázoltak, a két nagydíjas munkában viszont nem ezt érezzük.

A magyar fotósokat kifejezetten erősnek tartom ebben, világszinten is.