A falakon látható képek a nagyszüleid mindennapjait mutatják be: a Hemző előtt André Kertész-díjat nyertél ezzel a sorozattal, amely egy iskolai feladatnak indult. Miért választottad ezt a megrázóan személyes, intim témát?
Az volt a felütés, hogy mutassunk be egy párkapcsolatot. Egy-két napig töprengtem rajta, hogy vajon ki lehetne ez a pár: először kortársakban gondolkodtam, de hamarosan világossá vált, hogy a gyerekkorom óta előttem lévő, példaértékű minta számomra a nagyszüleim kapcsolata. A MÚOSZ-ban már három éve is biztattak arra, hogy folytassam a dokumentálást, utána pedig egyfajta felelősségként is tekintettem rá, ahogy láttam, hogyan változik az életük. A családomnak is fel kellett vennie a dinamikát, ahogy nekünk is egyre többet kellett foglalkozni a papámmal, akinek rosszabbodott az állapota. Ahogy az én életem haladt velük, egyre egyértelműbbé vált, hogy folytatom tovább a fotózást, és az volt a szerencsém, hogy a nagymamám is természetesnek vette a jelenlétemet és az életük dokumentálását. Az Egészségben és betegségben végül számomra is egy erőteljes belső utazássá vált.
Tavaly szeptemberben közel 99 évesen elhunyt a nagypapád. A demencia, az öregedés és az elmúlás ma is tabutémának számítanak a társadalomban, amelyekről nem szeretünk beszélni, te pedig pont ezt a zárt ajtók mögött történő küzdelmet tártad a világ elé. Visszatekintve voltak olyan pillanatok, amikor úgy érezted, hogy ez egy picit sok lesz, és inkább le kéne tenni a kamerát?
Ez a sorozat és kiállítás pont ennek a láthatatlan folyamatnak a kinyitása is. Nem állítom, hogy már az elejétől fogva ez lett volna a misszióm, de szép lassan kikristályosodott az üzenet, és az, ahogyan én magam is szembesültem a valósággal. Ez egyrészt az ő történetük, de egyúttal az én megélésem is. Volt olyan pont, amikor megálltam egy-egy pillanatra, vagy ott helyben éreztem azt, hogy itt meg kell állni – még a képek válogatásánál is volt olyan felvétel, amire azt mondtam, hogy a fióknak készült. Nagyon érzékeny terep, hiszen a saját közvetlen környezetemet fényképezem, olyan embereket, akik vakon megbíznak bennem, és bármeddig beengednek az életükbe. Sokkal nagyobb a felelősség, hogy meddig lépek be.
A férjét ápoló idős asszony láthatatlan erőfeszítései párhuzamba állíthatóak azoknak az embereknek a munkájával, akik szinte sosem kapnak köszönetet: a MÁV dolgozóival. A Ferencváros pályaudvarról készült anyagod a Magyar Sajtófotó pályázaton a Mindennapi élet sorozat kategóriájának első helyezettje lett: hogyan akartad bemutatni az ország legnagyobb vasúti rendező pályaudvarát?
Nagy József kollégám könyvet ír a vasútról, Moldova György ötven évvel ezelőtt megjelent Akit a mozdony füstje megcsapott című riportkötetének helyszíneit keressük fel. Nem a vasút szempontjából szakmai utazás, hanem emberi történeteken keresztül haladunk, ezáltal kicsit szociográfia is. A vasút az egész országot behálózza: el lehet jutni általa bárhova az ukrán határtól Szegedig, ezért Magyarországról is kapunk egy lenyomatot, hogy hogyan és hol élnek, és milyen történetek vannak az emberekben, amiket lehet, hogy évtizedek óta nem adtak ki magukból.
Mennyire volt nehéz bejutni a színfalak mögé?
Amint látták, hogy komolyak a szándékaink, kaptunk egy olyan engedélyt, amellyel rengeteg helyre bemerészkedhettünk. Általánosságban elmondható, hogy amikor ténylegesen érdekel az általad fotózott emberek élete és nem azért mész oda, hogy csupán elvegyél valamit, akkor egészen másként állnak hozzád. Bennem is sokat árnyalódott az, hogy hogyan tekintek a vasútra azóta, mióta látom a benne dolgozók áldozatos munkáját. A történetnek pedig csupán egyetlen fejezete Ferencváros.
A képek időtlennek hatnak. Tudatos döntés volt a fekete-fehér ábrázolás?
Fotósként mindig meg kell határoznod egyfajta vizuális hozzáállást az adott témához. Szeretek az első alkalmak során intuitívan közelíteni: megnézni azt, hogy hogyan fog működni. Nyilván ebben az esetben volt bennem tudatosság, hiszen Moldova könyve ötven évvel ezelőtt született, és ma is nagyon sok minden tükrözi az akkori állapotokat.
Ahogy egy ilyen hosszú projektnél helyszínről helyszínre haladtok, változik a hozzáállásod, a megközelítési módjaid?
Ha már megszületett egy döntés, akkor azt konzekvensen viszem tovább. Ebben van egy nagy adag megismerés is: soha nem voltam például vasútrajongó, de itt olyan emberek között mozgok, akik furcsán néznek, ha nem ismered a szakzsargonjukat, vagy nem tudsz reagálni a beszólásaikra, ezért magadra kell szedned egy kis vasutasszlenget meg egy kis műszaki tudást – no meg azt, hogy ők hogy hívják egymás között a vágányokat vagy mozdonyokat. Ez az a tudás, amit minden projektből el is hozol magaddal.
Hatalmas lehetőséget és bizalmat kaptunk a MÁV és a vasutasok részéről, hogy lehetőségünk van egy ilyen sztorit elmesélni, gyakorlatilag akadályok nélkül. Kézről kézre adnak az emberek, akik szeretnék elmesélni a történetüket: olyan öreg vasutassal is találkoztunk, aki még Moldova könyvében is szerepelt.
Néha viszont egy-egy napi munkából kerekedik spontán valami több: ez történt Az angyal búcsúja című sorozat esetén is.
Amikor megláttam az állványzatot, már akkor tudtam, hogy szeretném megcsinálni ezt az anyagot. Több mint 120 év után először vették le és szállították el átfogó restaurálásra a budapesti Hősök teréről, a Millenniumi emlékműről Gábriel arkangyal szobrát, én pedig úgy gondoltam, hogy ez a pillanatnyi „törés” a város életében van annyira szimbolikus, hogy képileg elgondolkodtató lehessen – még akkor is, hogyha egy napi fotóriporteri feladatról van szó. Először egy kockában gondolkodtam: megtudom, hogy mikor emelik le, ám nagyon nehéz volt kideríteni, hogy ez mikor fog megtörténni.
Ráállítottam az egyik kulturális újságíró kollégámat, aki végül a Szépművészeti Múzeumban dolgozó ismerősét kérte meg, hogy adja le a drótot. Ezért olyan is volt, hogy potyára odamentem reggel hétre, mert riasztottak: most azonnal indulj el, mert mozgás van! Végül az ekkor készített napfelkeltés kocka nagyon fontos lett, ekkor ugyanis még fent pihent a magasban az angyal. Éppen egy tüntetéssel végeztem, amikor ismét riasztottak este, hogy öt percem van odaérni: a Blaháról rollerrel rongyoltam át a Hősök terére.
Idei harmadik díjnyertes sorozatodért Mongóliáig mentél.
Sok mindent be tudok vonzani: már körülbelül két éve mantráztam magamban, hogy el kéne mennem Mongóliába – teljesen függetlenül ettől a lehetőségtől.
Miért pont oda?
Kelet-Ázsiát a világ nagyon érdekes szegletének tartom, Belső-Ázsia pedig a turisták által jóval kevésbé felfedezett, viszont nagyon-nagyon sok benne a misztikum már csak a kulturális hagyományai és elszigeteltsége miatt is. Mongóliába ugyan el tudsz repülni, de igazán bejárni csak a helyiekkel lehet. Gondoltam rá, milyen jó lenne egyszer kijutni, majd pár hónapra jött egy lehetőség: a 24.hu-n készült egy interjú dr. Sramkó Gábor magyar kutatóval, aki a beszélgetés végén azt mondta, hogy Mongóliába készül, és izgalmas lenne, ha valaki elkísérné.
Egy Belső-Ázsiában őshonos antilopfajnak a genetikai térképét mentek felkutatni, amihez szövetmintákat vettek az állatok újszülöttjeiből. Kőkemény, tudományos terepmunka a Góbi-Altáj régióban: egyből felkerestem őt, az újság főszerkesztője pedig szerencsémre maximálisan támogatta az utamat. Háromrészes cikksorozat készült belőle. Nem volt könnyű feladat: a terepmunka első két napjában nem tudtam lefényképezni az állatot.
Ilyen nehéz volt megközelíteni őket?
Ezek menekülő állatok: nagyon gyorsak, lefutnak bárkit, és remekül látnak: a félsivatagos pusztán kilométerekről észrevesznek, és elszaladnak. Be kellett cserkészni őket, hogy a tudósok mintát vehessenek, így volt rajtunk némi nyomás: kijöttünk, itt vagyunk, én egy történetet szeretnék elmesélni, a kutatóknak pedig tudományos céljuk van, nem volt más választás: be kellett fogni az állatokat.
Mennyire vettél részt a munkában?
Ugyanazt a nomád, félnomád életet éltem a helyiek között. Én ott egy fotós vagyok, ők is tudják, hogy mi a dolgom, ám nem vonhatom ki magam teljesen az eseményekből.
Ennek ellenére különféle sajtófotó-pályázatokon sokszorta bele lehet futni olyan képkockákba, amelyekről lerí, hogy a fotóst nem igazán érdekelte az alanya…
Hogyha valamit azért csinálsz, mert trendi téma vagy díjesélyes, akkor abból kivehetsz, de te nem leszel benne – mert magadból nem adsz vissza. A fotós lenyomata a saját stílusa, munkamódszere és vizuális világa: egy kép alapján az is kiderül, hogy erőteljesebb, nyugodtabb vagy zaklatottabb emberről van szó.
Te milyen fotósnak látod magad, és hogyan éled meg a pozitív visszajelzéseket, szakmai sikereket?
Az első kérdésre nem igazán tudok válaszolni (nevet). Ezt majd megítéli az, aki a képeimet látja. Minden alkotó embernek fontos visszajelzés és jó üzemanyag a következő időszakra. Általában az érdeklődésem szerint választom a témákat, és akkor is megcsinálom, ha ez egy szűk réteget érintő téma. A japán harcművészetet űző fiatalok élete például ilyen volt: a bennük lévő elkötelezettségre voltam kíváncsi. Nem szeretek elvárásoknak megfelelni, szerintem azt érdemes csinálni, ami igazán hajt.
Harcművészek, mongóliai antilopok, fesztiválon bulizók, hegyek a Csíki-havasokban vagy éppen Izlandon, idősotthon lovaknak… Van közös pont, közös hajtóerő a választott témáidban?
Érdekel, miként próbálja az ember megérteni a világot, hogy hogyan kapcsolódik a környezetéhez. Nagyon érdekel az, hogy miből fakad valakiben ez a fajta erő vagy elkötelezettség valami iránt, hiszen vannak dolgok, amik nem logikusak.
Harmadmagaddal – Melegh Noémi Napsugárral és Mónus Mártonnal együtt – már a Pictorial Collective dokumentarista fotós csapatát is erősíted. Mit jelent a tagság a számodra?
Ez nagyon friss fejlemény, de már elkezdtünk ötletelni azon, hogy mi legyen az első olyan közös projektünk, amelyben már én is részt fogok venni, illetve már az sem titok, hogy én is mentor leszek a következő Pictorial workshopon. Számomra az egyik legnagyobb szakmai mérföldkő, hogy azoknak az embereknek a közösségébe kerültem, akik a tanáraim voltak. Alig várom a közös munkát.
A vasutas saga mellett milyen témákkal foglalkozol?
Egy magyar sámánnal és a köré épülő közösséggel, az ő világlátásukkal és szertartásaikkal. Próbálom megérteni és bemutatni az ő világképüket. Körülbelül fél éve fotózom őket, és noha hálás téma, sok előítélet rakódik rá ilyen-olyan garázsvarázslóknak hála. A sámánizmusnak vannak gyökerei – véletlen egybeesés – Mongóliában, az észak- és dél-amerikai őslakos kultúrákban. Számomra sem volt egyszerű feladat kikutatni azt az embert és közösséget, amelyik hiteles, de örülök, hogy sikerrel jártam. Járok a szertartásaikra, rítusaikra. Nemrég jöttem haza Izlandról, ahonnan jelentkezem majd egy újabb tájfotós anyaggal is. A természetben fényképezés számomra állandó a fotózásban, akármilyen irányba is megyek, akármilyen témával is foglalkozom, ehhez mindig visszatérek.
