A szín sok régi, egyszerű kislakásból ismerős: oldalt műanyagfogantyús konyhakredenc, Szokol(?) rádióval, a tetején a lekvárok mellett alufém teáskanna, szemközt palackos gáztűzhely, vájdling, mellette a falon a következő évben konyharuhaként használható falinaptár 1980-at mutat; odébb támlás-karfás láda, cipőtisztítószereket rejtő hokedli, konyhaasztal. A másik oldalon ruhásszekrény.
Ide hátrál be a gangról söprögetve az asszony - eleinte a szomszédságnak beszél, a közönséggel még nem törődik. Aztán ahogy belekezd élete történetébe, egyre inkább nekünk mondja, akár egy dokumentumfilm - vagy legyen: dokumentumdráma - szereplője. Szerencsére Pogány Judit Molnárnéjának nem ilyen lineáris a viszonya sem magához, sem a történethez, sem hozzánk. A szöveg tartalmával úgy játszanak - színész és rendezője -, hogy időnként még nevetni is tudunk; megrendülni azonban nehéz, mert ugyan a történet borzasztóan nyomasztó, de a dokumentarista alaphelyzet távol tartja a nézőt a történetben rejlő drámától. Hiába a színészi odaadás, a szüntelen és színes tevékenykedés, a közönség kívül marad, mintha tévét nézne, abban is a híradót. Mivel a monodráma szövege a napi médiariportok ritkán pontos, még ritkábban egyedi, leginkább szokásosan színtelen tónusában marad, a néző nem kerül személyes viszonyba a történettel.
Akad persze néhány mondat vagy mozzanat, ami kiugrik a beszédfolyamból: "meggyulladt benne a pálinka", mondja Molnárné az apjáról; vagy amikor eltéveszti, mikor is ment férjhez; ilyenkor el lehet töprengeni kicsit. Pogány Judit alakításában sok apró finomság mutat lényeges tartalmakra; amikor például elmeséli a cigányasszony jóslatát, egy befőttes üveg fölé hajolva szinte belebeszél az üvegbe, amit a temetőbe készül vinni a virágnak... Számos színészi megoldás igyekszik "hozzáadott jelentéssel" gazdagítani a darabot, ettől végülis színházzá lesz az előadás. Noha a szöveggel a néző kapcsolata csak annyi, mint amikor naponta híreket hallgat vagy néz: a tartalmat érti, de belegondolni nem muszáj.
