Negyven évvel korábban Antonioni is feldolgozta a témát; az erőszak és a politikai játszmák elől menekülő szerelmespár az ő filmjében, a kultmozivá lett Zabriskie Point-ban a sivatagban talált oltalmat. Dusa Dávid filmjében mintha Antonioni egyfajta hivatkozási alap lenne, több jelenetben és a kamera kezelésében is ráismerünk az előképre. De míg a Zabriskie Point még megadja az egyéni viszonyulás esélyét, itt már nincs kiút. A gazdag iráni lányt családja a 2009-ben kitört zavargások elől a biztonságos Párizsba küldi, de ott hiába találja meg a szerelmet egy szabad, öntudatos londinerben, nem tud elszakadni az otthon hagyott helyzettől. Interneten csüng, lesi, hogy a barátok közül ki hogyan kerül bajba, sem otthon, sem Párizsban nincs jelen igazán. A Youtube-ra feltöltött videókról követi az eseményeket, lelkiismerettől gyötörve, amiért nem vele történik mindaz a véres erőszak, ami a barátaival. És hát Párizs sem mondható sivatagnak, még ha nem is sokoldalú képet mutat itt és most.
Két ragyogó színésztől viszont igazi filmes pillanatokat kapunk. Sajnos csak ennyit, mert a rendező ? bár felismerte az alakítások értékét ? nem bízott bennük eléggé. Rashid és Anahita (Rachid Youcef és Alice Belaidi) olyan tökéletes paradicsomi emberpár, amilyen ritkán látható filmvásznon ? visszaidézik Daria és Mark zseniális kettősét Antonioni mozijában. Idegenségük és szerelmük az ártatlan pillanatoktól a mély fájdalomig ível, amiben a játék, az önfeledtség ugyanúgy bármikor átveheti a főszerepet, mint a tragédia. Mégsem irányíthatják a cselekményt, mert a vibráló kameramozgások, az elmosódó képsorok összemossák közös életük csúcspontjait, nem engedik érvényesülni nagyszerű játékukat. Modorosnak, erőltetettnek érezzük a sok szűk közelit, nem látunk rá a helyzetekre, hiányzik a képi folytonosság, a szemhatár. Szűk keretek közé szorulnak a jelenetek, Rashid kényszeres tánc-igénye ? ami autentikusan kifejezi a totális szabadság vágyát ? az első néhány megkapó képsor után csak humoros adalékká silányul. Anahita kényszere az internetfüggőség, a világháló kapcsolja össze az egész eddigi életével, amitől most távol került; de ott nagyjából ugyanazokat a képsorokat látjuk, utcai összecsapásokat, rendőri erőszakot, ami egy idő után már nemhogy tragikus, de unalmas, érdektelen ismételgetésnek tűnik.
A történet leragad a vágyak, kötődések elvi síkján, miközben annyi kitűnő pillanat veszendőbe megy. Ráadásul az Iránban folyó zavargások sem tisztázottak a néző előtt, nem egy átlátható folyamat tanúi vagyunk, csak indulatokat, érzelmeket keltő képsoroké, amelyek a XXI. század elején a világ bármely országában előfordulhatnak, bármilyen okból. Nem zavarna, ha nem venne el annyit a film idejéből és hangsúlyaiból, de így elköteleződést, megértést kíván olyasmi mellett, amiről nemigen derül ki semmi. Nézőként úgy járunk, mint a főszereplőnő: megrekedünk két világ között, sem a szerelmesek kapcsolata nem nyílik meg eléggé előttünk, sem az őket szétválasztó ok. És miközben a chat vizuális jeleire figyelünk, amelyek szellemes módon épülnek be a filmkockákba, veszettül hiányzik maga a mozi élménye.
