A három ciklusra tagolódó könyv minden részét egy idézet vezeti be, amit a Wikipédiáról kölcsönöz a szerző, ezzel nagyon is epikus bevezetést adva a különálló részeknek, erősítve talán a tárgyilagosságot, ugyanakkor megmutatva: két szövegtípus milyen erős kontrasztot alkothat ? ezzel csak erősítve a lírai szövegeket. Az első ciklus (Ködfelszakadás) egyfajta feleszmélés, helykeresés, köztes lét; ahol ismeretlen tereket kell belakni, s ahol idegenek érintését viseli az ember, mintha sok minden csak pótszer lenne, felkészülés a valódi életre. Az egész könyv gyakorlatilag az emlékezésről szól, annak különböző formáiról; de az mindenképp különleges, hogy mindaz, ami az első ciklus után következik, mintha annak valamiféle előzménye lenne, mintha visszafelé mennénk az időben.
Ughy Szabina kötete tömörségével, azzal, hogy nem lihegős, hosszú szövegekben igyekszik akár párkapcsolatról, annak lehetetlenségéről, magányról, betegségről beszélni, lekötheti még azokat az olvasókat is, akik nem elsősorban a lírára fogékonyak. Sokszor szenvtelen, ugyanakkor letisztult, hűvös hang jellemzi a versbeszédet, amin talán érződik egy, a mai lírában meghatározó beszédmód hatása. Néhol távol tart, néhol közel enged, mintha azt akarná érzékeltetni, hogy igen, veled is történtek hasonlók, sőt, hasonlítunk, de ez mégiscsak az én világom, ahol ? úgy tűnik ? az egyedüllétben, az állandóságérzetben is változnak a dolgok: ?A másodpercmutató, mint egy metronóm, / egy helyben kattog a falon, hat óra ötvenhat, / mutatni az egyedüllét idejét. (?) ebben a szobában mindig kora este van, / esetleg esős délután és várakozás, / kényszerű ok az emlékezésre. / Összemérjük kezünk, volt szerelmeinket. / Kétszer ugyanaz sosem lesz, legfeljebb majdnem. / Átmentenénk pedig azt az árnyalatot a másikba, / bizonyos részünk így maradna talán igaz, / a háttérben valami jazz szól, de sosem ugyanaz.? (Almost Blue) ? azért is emeltem ki ezt a részletet, mert úgy gondolom, fontos, hogy egy szöveg valódi akusztikai élményt is okozzon, és a Külső protézis versei jó néhány esetben eleget tesznek ennek az igénynek.
A Bomlási sorok című második ciklusban ha töredékesen is ugyan, de tulajdonképpen elbomlik egy egész rendszer, elég, ha a Csehszlovákia című versre gondolunk, és kihal egy különleges generáció; ?Az örökségből ezt a csészét választottam. / Peremén vékony aranycsík, / egy rövid szakaszon megkopott, / itt ért hozzá nagyapám szája minden reggel és délután, / alján egy ma már nem létező ország neve.? (Csehszlovákia) ? s bár az utolsó ciklus verseinek koncentráltsága a befejező egységet talán a kötet legerősebb részévé teszi, mégis, véleményem szerint a legszebb szöveg, a Bomlási sorok egy verse, mely mindazt az időt és teret néhány sorban fogja össze, amiről egyébként oly hatásosan beszél szinte egy könyvön keresztül: ?Az ágy helyén, ahol megfogant, / ölelkezik két ember, / egymásba nyíló üres szobák. / Hiszen maga még olyan fiatal, / nyílik egyikük fogatlan szája, / mit tud maga az igazi télről, / mikor bakancsokkal fűtöttünk, / és lovak húsát véstük a hóból? / Ez már csak ilyen, legyint a másik, / valamit minden ősszel elvesz, / de tavasszal nem adja vissza. / Az akkor most van, jobb, ha megszokja, / és nevetnek, hogy a könnyük folyik, / rázkódnak belé az ablakok, a falak, / roppan a test, üres csigaház.? (Memento mori).
Az utolsó, címadó ciklusban aztán egyértelművé válik, hogy honnan is ered ez a ?bizonytalanság?, miért is ez a helykeresés, ez az egyszerűnek tűnő dolgokra való rácsodálkozás. Itt válik nyilvánvalóvá, s üt meg csak igazán, milyen személyes, tulajdonképpen intim kötet Ughy Szabina első könyve: ?Mint egy csatlakozó nélküli, gömbölyű villanykörte, / forrón lüktet, két tenyerembe fér csak. / Fürdés után a paplan alatt sokáig tapogatom / térdem alatt a dudort, csak anyu észre ne vegye.? ? Betegség, rák. Erről, és az ezt övező, senkinek sem kívánt körülményekről beszél, ha lehet, még pontosabban, olyan belső feszültséggel, ami átüt a sorokon, a mondatokon, de sosem túlfeszített, s ugyanakkor nem is zavaróan rezignált ? nagyon is költői módon: ?A műtött lábára szemeteszacskót húztak, / így lógatta ki, hogy nedvesség ne érje. / A szétdurrant vénák helyét nézte, / a kiálló csípőt és vékony combját. / Mosd meg ott is, mutatta a nővér, / s ahogy felhabzott bőrén a szappan, / kezében maradt ölének gyönge szőre.? (Fürdetés). Ughy Szabina Külső protézis című kötete, amellett, hogy komoly könyv, elsősorban szép. És talán az a költészet legfontosabb feladata, hogy szép legyen.