Ughy Szabina kötete tömörségével, azzal, hogy nem lihegős, hosszú szövegekben igyekszik akár párkapcsolatról, annak lehetetlenségéről, magányról, betegségről beszélni, lekötheti még azokat az olvasókat is, akik nem elsősorban a lírára fogékonyak. Sokszor szenvtelen, ugyanakkor letisztult, hűvös hang jellemzi a versbeszédet, amin talán érződik egy, a mai lírában meghatározó beszédmód hatása. Néhol távol tart, néhol közel enged, mintha azt akarná érzékeltetni, hogy igen, veled is történtek hasonlók, sőt, hasonlítunk, de ez mégiscsak az én világom, ahol ? úgy tűnik ? az egyedüllétben, az állandóságérzetben is változnak a dolgok: ?A másodpercmutató, mint egy metronóm, / egy helyben kattog a falon, hat óra ötvenhat, / mutatni az egyedüllét idejét. (?) ebben a szobában mindig kora este van, / esetleg esős délután és várakozás, / kényszerű ok az emlékezésre. / Összemérjük kezünk, volt szerelmeinket. / Kétszer ugyanaz sosem lesz, legfeljebb majdnem. / Átmentenénk pedig azt az árnyalatot a másikba, / bizonyos részünk így maradna talán igaz, / a háttérben valami jazz szól, de sosem ugyanaz.? (Almost Blue) ? azért is emeltem ki ezt a részletet, mert úgy gondolom, fontos, hogy egy szöveg valódi akusztikai élményt is okozzon, és a Külső protézis versei jó néhány esetben eleget tesznek ennek az igénynek.

A három ciklusra tagolódó könyv minden részét egy idézet vezeti be, amit a Wikipédiáról kölcsönöz a szerző, ezzel nagyon is epikus bevezetést adva a különálló részeknek, erősítve talán a tárgyilagosságot, ugyanakkor megmutatva: két szövegtípus milyen erős kontrasztot alkothat ? ezzel csak erősítve a lírai szövegeket. Az első ciklus (Ködfelszakadás) egyfajta feleszmélés, helykeresés, köztes lét; ahol ismeretlen tereket kell belakni, s ahol idegenek érintését viseli az ember, mintha sok minden csak pótszer lenne, felkészülés a valódi életre. Az egész könyv gyakorlatilag az emlékezésről szól, annak különböző formáiról; de az mindenképp különleges, hogy mindaz, ami az első ciklus után következik, mintha annak valamiféle előzménye lenne, mintha visszafelé mennénk az időben.

A Bomlási sorok című második ciklusban ha töredékesen is ugyan, de tulajdonképpen elbomlik egy egész rendszer, elég, ha a Csehszlovákia című versre gondolunk, és kihal egy különleges generáció; ?Az örökségből ezt a csészét választottam. / Peremén vékony aranycsík, / egy rövid szakaszon megkopott, / itt ért hozzá nagyapám szája minden reggel és délután, / alján egy ma már nem létező ország neve.? (Csehszlovákia) ? s bár az utolsó ciklus verseinek koncentráltsága a befejező egységet talán a kötet legerősebb részévé teszi, mégis, véleményem szerint a legszebb szöveg, a Bomlási sorok egy verse, mely mindazt az időt és teret néhány sorban fogja össze, amiről egyébként oly hatásosan beszél szinte egy könyvön keresztül: ?Az ágy helyén, ahol megfogant, / ölelkezik két ember, / egymásba nyíló üres szobák. / Hiszen maga még olyan fiatal, / nyílik egyikük fogatlan szája, / mit tud maga az igazi télről, / mikor bakancsokkal fűtöttünk, / és lovak húsát véstük a hóból? / Ez már csak ilyen, legyint a másik, / valamit minden ősszel elvesz, / de tavasszal nem adja vissza. / Az akkor most van, jobb, ha megszokja, / és nevetnek, hogy a könnyük folyik, / rázkódnak belé az ablakok, a falak, / roppan a test, üres csigaház.? (Memento mori).
Az utolsó, címadó ciklusban aztán egyértelművé válik, hogy honnan is ered ez a ?bizonytalanság?, miért is ez a helykeresés, ez az egyszerűnek tűnő dolgokra való rácsodálkozás. Itt válik nyilvánvalóvá, s üt meg csak igazán, milyen személyes, tulajdonképpen intim kötet Ughy Szabina első könyve: ?Mint egy csatlakozó nélküli, gömbölyű villanykörte, / forrón lüktet, két tenyerembe fér csak. / Fürdés után a paplan alatt sokáig tapogatom / térdem alatt a dudort, csak anyu észre ne vegye.? ? Betegség, rák. Erről, és az ezt övező, senkinek sem kívánt körülményekről beszél, ha lehet, még pontosabban, olyan belső feszültséggel, ami átüt a sorokon, a mondatokon, de sosem túlfeszített, s ugyanakkor nem is zavaróan rezignált ? nagyon is költői módon: ?A műtött lábára szemeteszacskót húztak, / így lógatta ki, hogy nedvesség ne érje. / A szétdurrant vénák helyét nézte, / a kiálló csípőt és vékony combját. / Mosd meg ott is, mutatta a nővér, / s ahogy felhabzott bőrén a szappan, / kezében maradt ölének gyönge szőre.? (Fürdetés). Ughy Szabina Külső protézis című kötete, amellett, hogy komoly könyv, elsősorban szép. És talán az a költészet legfontosabb feladata, hogy szép legyen.