Munkács város neve fogalomnak számít a világ zsidó közösségeiben. Munkács a 19. századtól kezdve egyre többet szerepelt a közép-kelet-európai zsidó levelezésekben, majd Spira Chájim Elázár rabbitól fogva gyakorlatilag megkerülhetetlenné vált a vallásos zsidó világban. Munkácsot a Kárpátalja, sőt Magyarország Jeruzsálemének nevezték, miután az összlakosság bő harmada, egyidőben pedig majdnem a fele is zsidó származású volt. A Spira-dinasztia alatt kiépült a munkácsi haszid udvar, mely jelentős befolyással bírt nemcsak a helyi, de a környékbeli hitközségek életére is. Egyfelől a hétköznapi élet nyomorúságától szenvedtek, másfelől viszont a buzgó hit vigasztalta őket, s ezért elégedett emberek voltak. Túlzás nélkül állítható, hogy az egykori Nagy-Magyarország területén Munkácson volt az egyik legmagasabb szinten a jámborság, az Isten-szolgálat.
1944-ben a magyar zsidók közül a munkácsiakat elsőkként deportálták Auschwitzba. A felszabadítás után, a koncentrációs és haláltáborok, a munkaszolgálat kevés számú túlélője megpróbálta újjáépíteni romjaiból a hitközséget, azonban a kommunizmus vallásellenessége sokakat a távozásra kényszerít. A túlélők legjava elhagyta ősei szülőföldjét, s a legtöbben az Egyesült Államokban és Izraelben igyekeztek új életet kezdeni.
De a „munkácsi diaszpóra” még ekkor sem szűnt meg, mert voltak és maradtak a városban olyan auschwitzi túlélők, akik még egy szibériai internálás után sem mentek el. A megmaradtak maradéka képzett vallási vezető, rabbi hiányában gyermekkori emlékeiből táplálkozott, s egy sajátos módon ápolták tovább a jámbor felmenőik vallási hagyatékát. Nem volt már zsinagógájuk sem, imaházukat úgy kellett azt egy lakóház szobájából kialakítaniuk.
Habár az öltözködésben vagy a vallási szigorban nem igazán nyilvánult meg a munkácsi haszidok hatása, a háború előtti haszid élet elemei még így is felfedezhetők maradtak a munkácsi zsidók maradékának mozdulataiban, beszédében, egyes gyakorlatában, melyeket Rékai Miklós néprajztudós rögzített A munkácsi zsidók „terített asztala” című könyvében. A túlélők maradéka egy sajátos hitrendszert alakított ki, melyben a kommunizmus éveiben kialakult puritanizmus a zsidó folklór gazdagságával keveredett. Horvát Éva 1992–1994 között készült képei ennek a különleges világnak, a „munkácsi zsidók” megmaradt maradékának az utolsó három évét örökítik meg.
A kilencvenes évek közepén a „munkácsi zsidók” gyakorlatilag elhagyták a várost, az utána maradtak már más településekről beköltöző zsidók voltak, akik egy rabbi utolsó erőfeszítésére próbáltak egy munkácsi hitközséget alkotni – mára már annak is csak az emléke él. A zsidó diaszpóra egyik legfontosabbika, a munkácsi diaszpóra fizikailag megszűnt. Szellemisége és emléke azonban többféle módon tovább él, mely munkácsi hagyományok láncolatába, mintegy lezáró akkordként Horvát Éva albuma csatlakozik.
(Cseh Viktor írása részlet az előkészületben levő kötetből)
Nyitókép: fotó Horvát Éva Kidőlt tölgyek, szétszórt magvak című kiállításának anyagából.
