Víz alatti veteményeskertek, kihalófélben lévő orrszarvúak, absztrakt festménynek beillő tájak, magyarországi famatuzsálemek: képszerkesztő kollégám ilyen hívószavakkal piszkálta fel az érdeklődésemet az idei FotoKozma iránt. Az egyszerű döntés után az is gyorsan egyértelművé vált, hogy egy bringatúrára felfűzve fogom megnézni a Vértes több településén (Vértesboglár, Csákvár, Vérteskozma, Gánt) megrendezett szabadtéri természetfotó-kiállítást.
Gyönyörű őszi, napfényes szombati napon indultunk neki a párommal a – gyenge szóviccel élő – biciklis kulTúrának. Bár általában a vonat plusz bicikli kombót preferáljuk, erre most nem volt lehetőség, Csákvárra ugyanis nem megy vasút. Így viszont már odafelé megálltunk Vértesbogláron, az első helyszínen, ami valójában csak egy ízelítőt ad a későbbiekből: négy kinagyított kép molinón a focipálya kerítésén. Ugyanezeket a fényképeket később fotóminőségben is láttuk, úgyhogy nem muszáj erre kerülőt tenni, ha nem úgy esik.
A legtöbb attrakció Csákváron van, itt több helyszínre is kikerültek képek. Mi a kastély parkjában parkoltunk le, ahol rögtön preparált őzekbe, oroszlánokba és kengurukba botlottunk. Van valami bizarr Urbán Ádám kitömött állatos képeiben, ezért gyorsan tovább is bandukoltunk Kathryn Cooper brit fotós alkotásai felé, amelyek madárrajok örvénylő áramlását örökítették meg. Az absztrakt formákban mozgó lények jól rímeltek Radisics Milán Törökországban készített drónos felvételeivel, amelyek többek között a turistamágnes Kappadókiát és Pamukkalét teljesen más perspektívából mutatják meg.
Mellettük kaptak helyet a Német Természetfotósok Társaságának (GDT) a 2023-as, az Év Európai Természetfotósa pályázaton díjazott képei is. Van közöttük jakutföldi végtelen erdőt, a nyári forróságtól gyapjútakarókkal védett alpesi gleccsert és mediterrán barátfókát ábrázoló fotó is. Legjobban a Norvégiában készített, északi fényben lekapott bagolylepke tetszett, de az a – már sajnos megrongált – kép is megfogott, amely egy, az óceánban úszó focilabdáról készült, és amelynek vízbe érő részén egész kagylókolónia potyautaskodott.
A kastélyparkos rész után bringára szálltunk, és elindultunk Vérteskozma irányába. Csákvárról kitekerve murvás, földes, de nagyon jó minőségű, jelölt, kitáblázott bicikliúton haladtunk célunk felé, amely egy idő után átváltott aszfaltos erdei útra. A forgalomtól elzárt, nagyjából 15 kilométeres útszakasz csak nagyon enyhén emelkedik és szinte végig erdőben halad, tiszta zen az egész. Ahogy úti célunk, ez a gyönyörű zsákfalu is, amelyet Magyarország egyik legszebb településének tartanak, nem méltatlanul. A szépen megőrzött és felújított százéves, tornácos házak között mintha valóban megállt volna az idő.
A falu főutcáján látható Radisics Milán másik válogatása. A fotós még a pandémia idején kezdte el fényképezni a vérteskozmai házához be-betérő rókát, Roxyt, majd rókatársait is. A sorozatot később kiállította a faluban is, végül ebből a kezdeményezésből nőtt ki a sokszínű, már nemzetközi fotósok munkáit is bemutató FotoKozma. Radisics idei szívmelengető képeinek alanyai, a folyton izgő-mozgó, gyűjtögető, kíváncsiskodó vértesi mókusok legalább annyira hálás témát jelentettek, mint a vörösbundájúak. Már-már mesébe illően tüneményesek.
Innen visszaindultunk Csákvárra, a jó minőségű, de szerencsére csekély forgalmú aszfaltúton. Útközben megálltunk a Vértesben elesett honvédek emlékművénél, amelyet egy második világháborús fotókból összeállított szabadtéri tárlat – amely nem része a FotoKozmának – is kiegészít. Különös volt belegondolni, hogy egykor ezen a kifejezetten békés vidéken húzódott a front, több száz honvédő halálát okozva. Az emlékmű mellett jó néhány lenyűgöző tölgyfamonstrum is rejtőzködik, amelyek már akkor is élhettek, amikor a katonák úgy hullottak mellettük, mint a legyek.
Csákvár felé továbbgurulva dilemmába kerültünk: térjünk-e ki Gántra, hozzácsapva a betervezett igen laza körhöz még húsz kilométert és kétszáznál is több szintet, vagy menjünk egyenesen a Vértes fővárosába. Végül győzött a jó idő meg a még jobb kedvünk, a hosszabb távra voksoltunk. Nem bántuk meg, de a FotoKozma miatt nem érte meg a kitérő: a marsi tájnak kinéző bauxitbányában négy-öt kép fogadott minket, amelyeket a csákvári helyszíneken szintén meg lehetett nézni. Ráadásul ez egy belépős hely, így némi összetűzésbe is kerültünk a pénztárosnővel. Így errefelé csak az jöjjön el, akinek – az egyébként valóban látványos – vörös terep is érdekes és újdonságot jelent.
Innen már nem volt sok vissza Csákvárig, és bár autóutakon haladtunk, a forgalom sem volt vészes. A kiállítás nagy része a központban kapott helyet, egymás mellett sorakoztak a nem könnyen emészthető képek.
A legdrámaibb jelzőt biztosan Matjaz Krivic szlovén fotós sorozatára aggatnám, amely a kihalás szélén billegő északi fehér orrszarvúról szól. A faj két utolsó hím példánya néhány éve elpusztult, és bár két nőstény még életben van, már nem elég erősek ahhoz, hogy képesek legyenek utódokat szülni. A tudósok így most azzal kísérleteznek, hogy asszisztált reprodukciós és őssejtes technológiákkal létrehozott északi fehér orrszarvú embriókat ültetnek be déli fehér orrszarvú pótanyákba, így „támasztva” fel a fajt.
Bár a világ károsanyag-termeléséért az afrikai kontinens csak öt százalékban felelős, mégis őket érinti leginkább az éghajlatváltozás. Egy olasz fotóspáros különleges sorozatában, az Africa bluesban hétköznapi tevékenységük közben ábrázolt emberekre vetítettek projektorral aszályt, áradást, tengerszint-emelkedést megelevenítő képeket, amelyek így a nem is oly távoli, disztópikus jövőt idézik meg.
De az emberi jelenlét és tevékenység a Föld minden táját súlyosan veszélyezteti. A Mi természetünk 2024-es fotópályázat Lábnyomaink és Megoldások kategóriájában többek között a halászhálóba akadt fóka, a szennyezett iráni tóból kiszedett flamingótetemek, a PET-palack-hegyek között válogató bangladesi nő a bizonyítékai, hogy az emberiségnek tényleg nagyon messzire elgurult már a gyógyszere. Az égő Föld spanyol erdőtüzeket megörökítő sorozatától sem derül fel senki lelke, ahogy a pénztengerben fürdő, ugyanakkor teljesen szürreális kuvaiti életmódot megmutató képektől sem. Azzal kapcsolatban meg szélsőségesen szkeptikus vagyok, hogy a magunk által bőszen mélyített slamasztikából majd a víz alatti zöldségtermelés meg az árpamag DNS-ébe ültetett tehén-, csirke- és sertésőssejtek fognak kihúzni minket.
Mégis, bármennyire is izmozunk, a Föld még mindig bőven tartogat csodákat, ezeket a Természet kategória is alátámasztja, ahogy Henley Spiers brit fotográfus különös tengeri lényekről készített fotóválogatása is. A szingapúri mesterséges szuperfákról még nem tudtam eldönteni, hogy azok inkább a disztópia vagy az utópia felé hajlanak, de egy biztos: soha nem fogják tudni felvenni a versenyt azokkal a magyar famatuzsálemekkel, amelyeket a Mesélnek a fák sorozatban örökített meg Kállai Márton. A világba és emberekbe vetett hitet a World Unseen hozhatja vissza: az interaktív fotótárlat a vizualitás új dimenzióit tárja fel, amelyben a művészet tapinthatóvá válik a vakok és gyengénlátók számára is.
A minden szempontból tartalmas túra lezárásaként persze nem hagyhattuk ki Csákvár egyik fő nevezetességét, a méltán híres Csuta Cukit sem, és bár a hatalmas kínálat miatt jó ideig tipródtunk a döntésképtelenségben, végül mégiscsak elégedett képpel hagytuk el a Vértest.
A FotoKozma szabadtéri természetfotó-kiállítás ingyenesen, a nap 24 órájában megtekinthető november 3-ig.
