Francia est - A MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR HANGVERSENYE

Debussy Kis szvitje egyik fiatalkori műve, alapvetően a régi, klasszikus stílus jegyeit viseli, de felvillantja a későbbi jelentős kompozíciók sok sajátosságát, így a könnyedséget, az impresszionista stílust is. Négy tétele a Csónakon, Díszmenet, Menüett, Balett. A két első egy-egy Verlaine-vers címe, a zene ihletőié. A Csónakon középrésze a hullámok csapkodásával előre vetíti a későbbi mestermű, a Tenger hangulatát. A Díszmenet címével ellentétben nem annyira katonás, mint amennyire könnyed. A Menüett kecsessége a barokk mintákhoz nyúl vissza, mint tették ezt előszeretettel az impresszionista komponisták, a Balett pörgős, lendületes, valódi tánczene. A zenekar icipicit nehézkesen, nem elég könnyedén kezdett, de a 2. tétel már jó lendületet nyert, a Menüett játékosan szólt, a Balett című pedig igazi táncos karaktert hozott. Saint-Saëns öt zongoraversenye közül a második, a g-moll a legnépszerűbb, de ez nem az itthoni koncerttermekre igaz megállapítás, ahol ritkán adják elő. Ennek egyik oka talán nehézsége lehet, igazi virtuóz, technikailag nagy kihívást jelentő mű, de mint ilyen, Bogányi Gergelynek igazán testre szabott. Ő lubickol a hasonló bravúrdarabokban. Ennek ellenére az entrée nem volt meggyőző, több kibicsaklás, melléütés után azonban hamar magára talált. Kellett is, mert már az első tétel középrésze kegyetlenül virtuóz futamokkal szorítja meg a zongoristát. Itt volt Bogányi igazán elemében. A karmester figyelemreméltó alázatra kényszerítette a zenekart, finoman simította a zongora mellé. A 2. tétel csupa játékossággal indul, de kisvártatva ez is vad vágtázásba csap át. Gyönyörű cselló-hangzás egészítette ki a bravúros zongorajátékot. A 3. tétel már indulásakor őrült tempót diktál, felajzva, tüzesen száguld. Bogányi Gergely simán gyűrte le az akadályokat, bár némi maszat itt is becsúszott, és néha elsiette, túl röviden fölcsapta az íveket. Játéka egészében azonban határozottan lehengerlő. Hogy nemcsak virtuóz, de érzékeny zongorista is, az a leheletfinom Chopin-ráadásban derült ki, amit jó ízléssel választott a tomboló zongoraverseny után. Dukas nevét hallva mindenki A bűvészinasra gondol, pedig nagyobb lélegzetű műveket, még operát és balettet is komponált. Ezúttal egyetlen, C-dúr szimfóniája hangzott el, amit, bevallom, még soha nem hallottam, és nem is lesz a kedvenc darabom. Szokatlanul, három tételes csupán, klasszikus keretekben itt-ott modern hangvétel tűnik föl, de az egész kompozíció inkább dagályos, mint modernül szálkás vagy feszes. Sokan vetik össze Franck egyetlen szimfóniájával, és ez nem válik javára. Kevés dinamikai mozgással operál, már a felütés fortéban történik, és ez marad az uralkodó hangerő egészen a második tételig, ahol Alain Pâris csodálatosan visszafogta a zenekart, és egy olyan mesés pianissimóig vezette, ami lélegzetelállító volt egyrészt, lelket-fület pihentető másrészt. Itt, az első hegedűkön megszólaló, kicsit fanyar, szinte disszonáns akkordok emelik ki a dagályból a darabot. Finom timpani játékkal hal el csöndesen ez a tétel. A harmadik gyönyörű vonósszínt hozott, a dirigens feszesen fogta a zenekart a dinamikai hullámzásokban. Az egész szimfóniában kitűnt a szép kürtszólam, a nemes fuvolajáték és általában az erős fúvós jelenlét. Kevés a kontraszt és a nyugvópont ebben a műben. Annyira magas hőfokon izzik végig, hogy az már egysíkúvá válik, és így az egyébként szokásos hatásos, erőteljes szimfóniabefejezés itt nem válik hangsúlyossá. Mindez azonban nem a remek karmester és nagyszerűen játszó zenekar hibája volt.