Az I. világháború előtt a hivatalos francia politikának nem volt célja az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása, a franciák politikai elképzeléseiben az Osztrák-Magyar Monarchia az egyensúly szerepét töltötte be Németország és Oroszország között. Franciaország előtt igazából egyetlen cél lebegett: vissza akarta szerezni Elzászt és Lotaringiát. Ennek érdekében még 1913 májusában kidolgozták az ún. XVII. tervet, amely a mindenáron való támadást helyezte a középpontba.
A franciák győzelmük esetén Németországot a lehető legnagyobb mértékben meg akarták gyengíteni, komoly jóvátételt fizettettek volna velük. Azt akarták elérni, hogy Franciaország mellett Németország másodrangú hatalommá váljon. Ugyanakkor a XVII. terv legnagyobb hibája az volt, hogy lebecsülte a németek haderejét, nem számolt a hadsereg gyors mozgósításával sem.
Franciaország dunai politikáját évszázadokon keresztül a keleti szomszédjával folytatott rivalizálás határozta meg. Párizs a kora újkortól kezdve minden olyan törekvést támogatott, amely a németeket közvetlenül vagy közvetve gyengítette. A kiegyezéssel valamennyire új fejezet kezdődött a két hatalom kapcsolatában, a Monarchia francia megítélése attól függött, hogy az egységesülő Németországgal szemben Bécs-Budapest milyen politikát folytat. Ez a gondolat tetten érhető azokban a francia művekben, amelyek az Osztrák-Magyar Monarchia jövőjét boncolgatták.
A háború előtt megfogalmazott teóriák jelentős része még nem számolt az Osztrák-Magyar Monarchia likvidálásával. Louis Léger, a pánszláv eszmékkel erőteljesen szimpatizáló író trializmust, majd az etnikai elvű föderalizmust tartotta az üdvözítő útnak. A szlávok számbeli többségüknél fogva a birodalom domináns tényezőjévé válnak és a Monarchia Franciaországhoz és Oroszországhoz fog közeledni. Ernest Denis, a Sorbonne professzora úgy vélte, hogy azok a kényszerítő körülmények, amelyek a XVI. században Ausztria kialakulásához vezettek, most sem szűntek meg. Az itt élő népeknek az az érdeke, hogy a Monarchia fennmaradjon, igaz demokratikusabb keretek között.
André Chéradame 1901-ben megjelent Európa és Ausztria kérdése a XX. század küszöbén című munkájában arra a következtetésre jutott, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a pángermanizmus igazi ellensége. A Hohenzollern- és a Habsburg-dinasztia évszázadok óta egymás riválisai. A Lajtán túli népeknek közös vezetés alatt kell maradniuk, a Habsburgok érdekei is ezt diktálják. A pángermán törekvések győzelme esetén az osztrák uralkodó a német császár vazallusa lesz. Chéradame nagyon veszélyesnek ítélte a németek gazdasági befolyását, attól tartott, hogy Németország erre támaszkodva fogja majd bekebelezni a Monarchiát.
Néhányan az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását is megjósolták. Madame Adam (Juliette Lamber) írónő 1884-ben napvilágot látott Patrie hongroise című művében biztosra vette, hogy Bécs Berlin mellé fog állni, Budapest viszont nem. Ezért fontosnak tartotta, hogy létrejöjjön egy önálló, erős Magyarország, a történelmi határok között. A szlávokkal szemben nagyvonalú politikát javasolt, ugyanakkor támogatta a szláv szeparatista törekvések kíméletlen elfojtását.
Jules-Eugene Pichon egészen más jellegű felbomlást látott kívánatosnak 1913-ban. A prágai egyetem francia lektora nem hitt abban, hogy a Habsburg Birodalom meg tudja (akarja) őrizni önállóságát Németországgal szemben. A megoldást a Monarchia megszüntetésében látta, helyén pedig etnikailag homogén, független kisállamok sorát képzelte el.
Az I. világháború kitörése után az ideológiai megközelítés alapjaiban változott meg. Ebben komoly szerepet játszottak a nagy befolyással rendelkező szabadkőművesek, akik egy új Európa létrehozásán gondolkodtak, amelyben nem kapott helyet a katolikus Habsburgok vezette Osztrák-Magyar Monarchia. Éles szavakkal ostorozták a Duna-menti államot, mivel semmibe veszi a népek önrendelkezési jogát.
A korábbi pacifista hangvétel igencsak militarista hangnemre váltott. A háborút ugyanis remek eszköznek tartották Közép-Európa "felszabadítására", a Monarchia romjain életre kelő nemzetek meg fogják mutatni, hogy milyen a szabadságon és a függetlenségen alapuló berendezkedés. A szabadkőműves páholyok nekibuzdulását a politikusok is kihasználták, Masaryk és Benes több alkalommal is tárgyalt a tagokkal.
Az írások egyre többet foglalkoztak azzal, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát meg kell semmisíteni. Olyanok is megfogalmazták ezt, akik korábban még a modernizálás mellett törtek lándzsát. A művekre nagyfokú magyarellenesség jellemző: a történelmi tények hiányos vagy manipulatív felhasználásával elérték, hogy a magyarság a Kárpát-medence népeinek elnyomójaként jelenjen meg. A statisztikai adatokat úgy fésülték, hogy még a bizonyítottan magyarok lakta területeken is nemzetiségek többségét mutassák ki.
Louis Léger, aki korábban a föderalista átalakítás híve volt, több művében a Monarchia felszámolása mellett kardoskodott. 1915-ben jelentette meg Ausztria-Magyarország likvidálása című opusát. Teljesen szakított addigi álláspontjával, véleménye szerint Ausztriának - amelyet ő a Monarchiával azonosított - már nincs történelmi hivatása, mivel csak akkor volt létjogosultsága, amikor Közép-Európa népei az oszmánoktól rettegtek. Gyakorlatilag megfogalmazta mindazon területi igényeket, amelyek a Párizs környéki békékben megvalósultak. A magyarok egy szigetet alkotnak a szláv tengerben, ezért a Magyarországon élő szlávokat konföderációkba kell szervezni Szerbia, illetve a csehek fősége alatt.
Még erőteljesebb gondolatokat fogalmazott meg a két évvel később, 1917-ben napvilágot látott A pánszlávizmus és a francia érdek című munkájában. Álláspontja világos: a szláv világ sorsdöntő fordulathoz érkezett, nem szabad megengedni, hogy eltűnjön a pángermán tengerben. Ennek elkerülése végett új államok létrehozását vázolta fel. Délen egy inkább Illyr Konföderációnak nevezett Jugoszlávia vette volna fel a küzdelmet, amelynek Belgrád lenne a fővárosa, de meg kell őrizni Zágráb és Ljubljana fontosságát. Iszonyatos cinizmussal "közelített" a magyarokhoz. A megcsonkított és elzárt Magyarország, ha akarja, megőrizheti apostoli királyi címét, és lesz rá lehetősége, hogy elgondolkodjon Szent István királya szavain: az egynyelvű ország esendő.
A szlávok irányában érzett elvakultsága más helyen is megfigyelhető. Léger azon sajnálkozott, hogy a magyarok és az osztrákok miatt a szlávok el lesznek vágva egymástól. De erre is talált megoldást, felelevenítette ugyanis Arthur Chervin korridor-elméletét. Ez egy olyan, Moson, Sopron, Vas és Zala megyékből álló, 80-100 km széles, 200 km hosszú területet foglalt magában, amely egyrészt elzárta volna egymástól az osztrákokat és a magyarokat, másrészt kapcsolatot teremtett volna a déli és az északi szláv között. Ide természetesen egy vasútvonalat is tervezett, a két régió közötti kereskedelem biztosítása végett. Elégedetten állapította meg, hogy sem Bécs, sem pedig Budapest nem tudná elérni a kulcsfontosságú Adriát, így a szláv kereskedők egyeduralkodók lesznek.
Ernest Denis is ugyanerre az évre időzítette Ausztria kérdése. A szlovákok című könyvét. Ő a közeli jövő legnagyobb veszélyének azt tartotta, hogy az antant győzelmének másnapján még mindig ott lesz egy 60-70 millió németet számláló állam - Franciaországtól keletre. A megoldást ő is az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásában látta. A leendő határoknak a nemzetiségeket kell követni, de így is a szlávok fognak komoly veszteségeket szenvedni. A csehek ugyanis nem kívánhatják Bécs annektálását (!), jóllehet sokan élnek ott.
A magyarok és a szlovákok bemutatásánál félelmetes elfogultság figyelhető meg az utóbbiak javára. A magyarok a X. században idegenként érkeztek a Kárpát-medencébe, a tulajdonképpeni Magyarország voltaképpen az Alföldön található. A magyarok csak a németekkel karöltve tudták felszámolni a Nagymorva birodalmat. A dualizmus idején iszonyatos magyarosítást hajtott végre az államhatalom, nagyon kevés volt a szlovák nyelvű iskola. A szlovákok kérdése azonnali megoldást kíván, mert a csehek a német agressziót egyedül képtelen feltartani.
Az íróasztal mögött megfogalmazott, akkor még teoretikusnak ható tervek 1920. június 4-én rideg valósággá váltak: Magyarország területének jelentős részén új államok születtek, a döntéshozók figyelmen kívül hagyták a magyar fél által elkészített nemzetiségi térképeket. Ezt a határokon túlra került magyarok számaránya tanúsítja. Az elszakított területeken élő 10,6 millió ember közül 3,2 millió (30,2 %) volt magyar. 1.6 millió élt Erdélyben és egyéb más, Romániának juttatott területeken, 1 millió Szlovákiában és Kárpátalján, csaknem félmillió a délszláv területeken élt. A burgenlandi magyarok száma 60-70 ezer, Fiumében 6-7 ezer volt, míg a lengyelországiak elenyésző mennyiséget jelentettek. Igaz, hogy születtek kisebbségvédelmi szerződések, ezek végrehajtása azonban nehézségekbe ütközött.
(Felhasznált irodalom: Romsics Ignác: Múltról a mának: tanulmányok és esszék a magyar történelemről. Budapest, 2004. Osiris Kiadó; Az idézett francia művek.)
