A nagy formátumú utcaszínházak esetében megszokhattuk, hogy gyakran épülnek sematikus dramaturgiára. Egy-egy komolyabb látványelem köré csoportosulnak a kisebb-nagyobb virtuozitással előadott jelenetek, legyen az tánc, élőzene vagy zsonglőrmutatvány. Az egzakt történetmesélés általában nem célja a rendezőknek, leginkább kanavász által működtetett improvizációs jelenetek épülnek be a precízen próbált mutatványok közé. Van némi zavar a fogalmak, elnevezések között is, hiszen a határ kezd meglehetősen összemosódni a cirkuszszínházak és a komolyabb utcaszínházi együttesek között. A kanadai Cirque de Soleil által világhírűvé vált műfaj utcára vonulása valójában a "nagy utcaszínházi" produkciók melegágya. A különbség mindössze abban rejlik, hogy szabadtéren még inkább megnyílnak a lehetőségek az alkotók előtt; így történhetett tavaly például, hogy a Sziget 2009-es kínálatában szereplő spanyol La Fura dels Baus utcaszínház produkciójában ipari daru emelt magasba ötven, fehérbe öltöztetett embert és az idei francia előadásban karneváli építményekre emlékeztető földöntúli fehér hajó gördülhet végig naponta a fák alatt.
Az említett tavalyi spanyol és az idei francia műsor között azonban szembetűnő különbségek tapasztalhatóak. A spanyolok kivételes látványelemekkel rukkoltak ugyan elő (a darus jeleneten kívül az emberekkel megtöltött forgó kerék és a levegő-akrobata mutatvány adta a dramaturgia gerincét) a teljes előadás azonban töredezettségével és az átvezető jelenetek semmitmondó képeivel lerontotta az összhatást. Ezzel szemben a Compagnie Malabar nem állt elő mindent elsöprő, nagyra törő látványokkal, ellenben végig képes volt fenntartani a nézői figyelmet. Szépen építkező jeleneteiben kiegyensúlyozott arányban voltak jelen a zsonglőrszámok és az artistaszámok, az akrobata mutatványok és a pirotechnikai elemek.
A műsort valójában hét szereplőre építette a rendező. Négy gólyalábas, fehér jelmezes lény, egy szintén gólyalábas fekete-ezüstbe öltöztetettet luciferi alak és két karikírozott emberforma, a porondmesteri szerepet is betöltő férfi-nő hajós-páros uralta a területet. A társulat többi tagját a fedélzetre ültetett, barokkos fejfedőket viselő basszusgitáros "udvari zenészek", különleges hangú, rizsporos arcú, pufándlis szoknyájú énekes hölgyük és a kellékes munkákat ellátó matrózok tették ki.
A hét szereplő ellenére azonban mindvégig mozgalmas maradt a játéktér, ahová negyedórás szárazföldi hajózás után horgonyzott le a fehér monstrum. Ám már a behajózás sem volt eseménytelen, hiszen az árbochoz tapadt, szirénként daloló énekesnő hangjára a vitorlán apró termetű artistalány (a későbbi porondmester-páros egyik tagja) mutatta be revükendős attrakcióját. A két lenyúló selyemcsík között forgó, zuhanó, hajlékonysági elemeket kitartó artista látványa nem szokatlan manapság; egyre több társulat (köztük kortárs táncegyüttesek is!) használja ezt a látványos eszközt. Ezért aztán az összehasonlítás lehetősége is nagyobb. A Malabar társulat előadásában - bár technikailag bonyolult elemsort láthattunk - a kivitelezés, a lefeszített lábfej hiánya és a kissé kapkodós előadásmód elvett a produkció értékéből. A hajó körül ólálkodó szárnyas lények és a sündisznótüskékkel is rendelkező ördögfióka azonban izgalmassá tette az összhatást.
A gólyalábakon oly könnyedén balanszírozó szereplőkről nehéz volt eldönteni, hogy a mesebeli hajóhoz tartoznak-e vagy inkább egy elképzelt tengeri világ furcsa figurái. A gólyalábasok igyekeztek kapcsolatot teremteni a hajót kísérő tömeggel, közéjük vágtak, hozzájuk értek, öleltek és dörgölőztek is. A kikötés után azonban megszűnt a közvetlen kontaktus a nézők és a szereplők között; hagyományos színpad-nézőtér viszonylatban folyatódott az előadás. A főként statikus pózokra épülő táncos betét kissé leültette a hangulatot, de a gólyalábasok által előadott buzogányszám, a férfi-porondmester virtuóz rúdszáma és a tetőpontnak számító ugrókötélszám - amikor az ördögalak hosszú lábaival a két oldalról forgatott kötelet, világító égősort ugrálta át - túllendítette a holtponton a Voyage des Aquar?ves-t. A luciferi lény kiemelkedő technikai tudással bíró előadó, tévedhetetlen és magabiztos. Talán éppen ezért nagy a kontraszt közte és a porondmesteri feladatokat ellátó lányalak között, akinek mozgáskultúrája messze alulmúlja a többi szereplőjét. Fájdalmasan gyenge tánctudása által érthetetlen, hogyan kerülhetett be az előadásban viszonylag központi szerepre. Párja és ő mintha harcba szállna a fellázadni látszó ördögfiókával, ám az áthidaló küzdelemjelenet nem a legkimagaslóbb pontja az előadásnak. A konfliktus sem igazán konfliktus, inkább az ördögfióka elképesztő mutatványára, a gólyalábakkal történő szaltóra irányítja a figyelmet.
A franciás design és a franciás könnyedség belengi a játékteret; a fehérre hangolt látványvilág nagyszerű befejezése a hablocsolás, amikor az addig a nézőtértől kordonnal elhatárolt színpadot megnyitják a közönség előtt és derékig érő habba, önfeledt, közös mulatozásba torkollik az előadás.
Az 1981 óta létező, közel 1200 városban már fellépett Compagnie Malabar a Le Voyage des Aquar?ves produkciójának élményével nem csak utat tört magának a követező napokra a Szigeten, hanem lehorgonyzott, meghódította a területet és impozáns műsorával leigázta a szigetlakókat.
