Június 3-án száz éve, hogy élete 44. évében Bécs, illetve közelebbről Klosterneuburg mellett, Kierlingben, a Hoffmann-szanatóriumban gégetuberkulózis következtében meghalt Franz Kafka. Már évek óta beteg volt, 1917-ben tüdőtuberkulózist állapítottak meg nála, állapota csehországi, tátrai és észak-itáliai szanatóriumi tartózkodások ellenére egyre romlott. Élete utolsó évében Dora Diamant (Dymant) ápolta, egy 25 éves zsidó óvónő, aki gyerekgondozónőként dolgozott egy keleti-tengeri fürdőhelyen, amikor Kafka megismerte. Szerelem szövődött köztük, még összeházasodni is készültek, de Dora apja ezt Kafka súlyos betegsége miatt élesen ellenezte. Mindenesetre az alig egy évig tartó, nagyobbrészt berlini együttélésük alatt Kafka végleg elszakadt családjától, és amikor állapota lehetővé tette, írt. Ezekben a hónapokban írta meg a Josefine, az énekesnő, A kicsi nő és Az odú című elbeszéléseit, amelyek közül az első kettőt szerepeltette utolsó, Az éhezőművész című posztumusz kötetében. Dora halála napjáig ápolta Kafkát.
Valójában szomorú évforduló ez, nincs benne különösebb ünnepelnivaló. Legyen inkább a megemlékezés alkalma. És a Kafka-kép hitelesebb, elevenebb, pontosabb megjelenítéséé. Például valahogy úgy, ahogy az évforduló alkalmából a német és osztrák közszolgálati televíziós csatornák nagyszerű közös Kafka-életrajzi filmsorozatában lehetett látni. Igaz, a nem-német néző számára csak egyszer, ugyanis az Erste-csatorna Mediathekjében kizárólag Németországban (német nyelvterületen?) lehet újranézni a hatrészes, kb. 270 perces filmsorozat videóját. „Az Ön országában nem áll rendelkezésre ez a program” – írja ki a kíváncsiskodó magyar Kafka-olvasó képernyőjére a szigorú tájékoztatás. A Kafka mindamellett az Erste főműsoridejében, egyszeri, futólagos megtekintésre is mély benyomást tett e sorok írójára, úgy is mint filmalkotás és úgy is mint Kafka-kép.
Az életrajzi filmsorozat (szaknyelven: biopic, azaz biographical picture) forgatókönyvét a nálunk is jól ismert, sikeres osztrák-német regényíró, Daniel Kehlmann (Én és Kaminski, A világ fölmérése, A Beerholm-illúzió, Tyll stb.) írta David Schalko osztrák rendezővel együttműködve és Reiner Stach háromrészes, monumentális Kafka-életrajzát (2002–2014) alapul véve. Stach műve új fejezetet nyitott a már addig is könyvtárnyi Kafka-irodalomban, ő maga pedig szaktanácsadóként működött közre a film forgatásában.
Bár a film hat része többé-kevésbé időben is követi Kafka életét, a tagolása mindenekelőtt tematikus egységeket alkot. Egy-egy rész az életpálya főszereplőire és főtémáira koncentrál, és a Kafka életében és munkásságában kulcsfontosságú szerepet játszó személyek és élmények perspektívájából mindig másfelől közelít főhőséhez. Az epizódok alatt és között narrátorszöveg szól, amely maga is eltávolító, nemegyszer ironikus perspektívát teremt.
Az első rész címe Max, és Kafka és Max Brod barátságáról szól. A szerepüket, miként az összes többi szereplő szerepét is színészek játsszák, mégpedig jobbnál jobb színészek. Max szerepét az a 33 éves David Kross, akit 18 éves korában A felolvasó című nagy sikerű film főszerepében láthattunk, Kafkáét pedig mind a hat részben a 33 éves svájci Joel Basman – Kafka és Brod nem mellesleg az „életben” is egyidősek voltak. Kafka fennmaradt arcképei a legismertebb, a legtöbbször reprodukált írói portrék közé tartoznak, így a film alkotói őrá nézve mindjárt szembekerülhettek az életrajzi filmek egyik legnagyobb kihívásával: hasonlítson-e, mennyire hasonlítson a főhősre a kiválasztott színész, ha ez egyáltalán lehetséges. Mivel ez a Kafka-film általában véve is az illúziókeltés és az ironikus kívülállás, az elbeszélés és a kommentár, a realitás és a fikció között egyensúlyoz, Basman ideális választásnak bizonyult, mert az arcvonásai, az alkata, az elesettsége és olyan apróságok, mint a mekegő nevetése emlékeztetnek a Kafka-képre, de a hasonlóságot a film egyáltalán nem erőlteti, hanem mintegy idézi.
Nemcsak az egyes epizódok között laza az időbeli kapcsolat, hanem egy-egy epizódon belül is gyakran váltakoznak az idősíkok. Az első részben mindjárt legalább ötször. Azzal kezdődik ez az első felvonás, hogy 1939-ben Max Brod a feleségével együtt menekül a németek által megszállt Prágából a Lengyelországba induló utolsó vonatok egyikével. Egy bőröndben ott vannak nála Kafkának azok a hátrahagyott kéziratai, amelyeket barátja végrendelete szerint tulajdonképpen el kellett volna égetnie. A poggyászát ellenőrző német tiszt gyanút fog ugyan, hogy mire valók ezek a papírok, de aztán érdektelennek találja őket. Következnek ezután Kafka és Brod, a prágai írói kör század elejei baráti találkozásainak képei.
A következő rész címe Felice, és Kafkának a berlini Felice Bauer kiasszonyhoz fűződő furcsa szerelmi kapcsolatáról szól, amely Kafka részéről elsősorban grafomán levelezés alakját öltötte, és bár kétszer is eljegyzésbe torkollott, a jegyességet végül mind a két alkalommal felbontották. A filmbeli Felice-epizód legszorongatóbb részlete az a szürreális törvényszéki jelenet, amely Kafka egy naplóbejegyzésén alapul, és az „életben” A per csírája lehetett: Kafka, azaz K. egy kietlen, üres teremben egy hosszú asztal elé járul, amely mögött három nő ül, középen Felice (Lia von Blarer), az asztalon feltornyozva sok ezer levél, és a vádlottnak színt kell vallania, miért vonakodik a házasságtól. Kafka ekkor gyanakodva hátranéz, és vagy tíz kalapos, fekete bőrkabátos férfit lát maga mögött, akik baljóslatúan mind jegyzetelnek a jegyzetfüzetükbe.
A család című harmadik rész középpontjában a nevezetes apa-fiú konfliktus áll. Ez az epizód többnyire a családi ebédlőasztalnál játszódik, ahol az anya, Kafka három húga és a termetes cselédlány is jelen van. Hangsúlyos motívum itt Franz különc étkezési módja. A Bureau (Iroda) című részben Kafka mint a prágai Munkás Balesetbiztosító Intézet mintaszerű hivatalnoka jelenik meg.
A Milena című ötödik rész valóságos kis mestermű. Kafka és Milena egy rövid kertvendéglői látogatástól eltekintve végig a Wienerwald erdeiben sétálnak és beszélgetnek. Az epizód ennek a sétának szinte a tiszta idejében játszódik. Nyár van, gyönyörű idő, az erdő bujazöld. 1920-at írunk, az előkelő származású, keresztény Milena Jesenska 24 éves, egy zsidó származású, cseh újságíró felesége, akitől azonban épp elválni készül. Ő maga is újságíró, mellette fordít, többek között Kafka novelláit cseh nyelvre. Így ismerkednek meg, személyesen csak néhányszor találkoznak, de intenzív levelezés indul köztük, és mint a Felice-levelezés esetében, itt is csak Kafka levelei maradtak fenn. Ezek alapján is rekonstruálható, hogy Milena szellemileg is egyenrangú partnere lehetett Kafkának, és bár szenvedélyes és emancipált nő volt, és szerette Kafkát, Kafkát megint megbénították félelmei, gátlásai, amelyek már az időközben kitört súlyos betegségével is összefüggtek.
Az utolsó résznek Dora a címe, annak a Dora Diamantnak (Tamara Romera Gines) a nyomán, aki Kafka szerelme, élettársa, ápolónője volt élete utolsó évében. A bevezető képsorok A kastély elejét idézik: Kafka mint a földmérő K. megérkezik a hóborította, elhagyatott faluba, ahol a nyomorúságos, félhomályos kocsmában gyanakodva méregetik a parasztok. Frieda, a csaposlány alakjában Milenára ismerhetünk. Kafka 1922 februárjában az Óriás-hegységben található Spindlermühlében keresett átmeneti gyógyulást, és itt kezdte el írni A kastélyt. A regény ihletője lehetett a közeli hatalmas, a téli ködben félelmetes Friedland-kastély. Bár az év folyamán Kafka mindkét előző regényénél terjedelmesebbre nőtt a kézirat, végül befejezetlen maradt a regény. A Dora-fejezetben a látogatóba érkező Max Brod többször is biztatja súlyosan beteg, ágyban fekvő barátját, hogy folytassa és fejezze be A kastélyt, amit aztán az első kiadásban (1926) ő maga végez el úgy, hogy még a befejezetlen regényt is alaposan megcsonkítja.
Kafka ekkor már Berlinben él barátnőjével, előzőleg láthattuk, amint Prágában elbúcsúzik családjától és barátaitól, kimondatlanul is örökre. Éjjeliszekrénye fiókjában tartja jegyzetfüzeteit: ahogy Max Brodot, úgy Dorát is megbízza, hogy halála után ezeket égesse el. Dora azonban megőrizte őket, de mint a film bemutatja, 1933-ban házkutatást tart nála a Gestapo, ugyanis Dora tagja a kommunista pártnak, és többek közt Kafka füzeteit is lefoglalják. A narrátor utal rá, hogy ezek a lefoglalt iratok elvben még megtalálhatók lehetnek a Bundesarchiv (Szövetségi Levéltár) irdatlan papírrengetegében. Végül, Kafka keserves halála után láthatjuk, amint az a bizonyos két úr kilép a Kierling szanatórium épületéből, és dolga végeztével távozik a közeli erdőbe.
A filmsorozatnak – személyes véleményemet messzemenően igazolva – igen kedvező visszhangja volt a német sajtóban. „Ilyen fulmináns és élvezetes biopicet, mint ez, még soha nem láttunk a német televízióban. A Kafka újraírja a műfaj szabályait”, írja a Der Spiegel. A Frankfurter Allgemeine Zeitung kritikusa szerint a filméletrajz „üdítően merész, irodalomtörténeti szempontból pontos, a formája pedig lefegyverző”.
„Daniel Kehlmann briliáns Kafka-sorozatot írt, és Joel Basman úgy személyesíti meg az írót, hogy nem botlik bele a régi mítoszok csapdáiba”, olvasható a Neue Zürcher Zeitungban. Az utóbbi idők magyar életrajzi és történelmi játékfilmjeinek kudarcát látva futólagos benyomásai alapján is azt kívánná az ember, hogy bárcsak készülnének nálunk is hasonlóan invenciózus és érdekes filmek magyar írókról vagy történelmi személyiségekről – de legalább minimálprogramként: bárcsak megvásárolná és bemutatná a Kafka-filmet valamelyik hazai televíziós csatorna is.
Az írás teljes terjedelmében az 1749.hu-n olvasható.
