A mai nyugati ember legsúlyosabb traumája, 2001. szeptember 11. feldolgozásában fontos szerep juthat egy 1938-as szlovén regénynek, Vladimir Bartol Alamutjának, melyre csak az ikertornyok leomlása után figyeltek fel. A 2004-es angol fordítás kellett ahhoz, hogy a csapongó szüzsé öngyilkos terroristák lelkivilágát feltérképező részeit bizonyítékként és indoklásként kezdjék lobogtatni. A szlovén előadás számára Dusan Jovanovic készítette átirat a színképek műfaji megjelölést használja. A szövevényes regény jó érzékkel kiragadott elemei valóban inkább csak hangulatokat érzékeltetnek, ám eközben megőrződtek a viszonylag egyszerűen újramondható narratíva fontosabb láncszemei is.
Horvat előadása egyszerre nyújt érzéki és intellektuális élményt. Az erőteljes vizualitás, a félelmetes hanghatások, a színészek testi teljesítőképességének határait firtató kísérletek, a színpadi létre tett ironikus utalások, valamint az összes létező színházi effekt bőkezű adagolása csupán az előadás egyik rétege. Aktualitásának titka, hogy magától értődő módon vegyíti a regény korát napjaink ismerős képeivel. Az apokaliptikus, sok idézőjellel és csápoló pompomlányokkal ellátott, mediatizált csatajelenetben például a tévéken futó reklámok között a szükséges távolságtartással feltűnik Bush elnök is.
A két órás, grandiózus haláltáncot lenyűgöző profizmussal ropják a szlovén színészek. Igor Samobor machiavellista, eredendően cinikus, az embert használati tárgyként kezelő Seiduna. Marko Mandic az egyenkatonák közül kilógó, élettörténete mozaikdarabkáinak felvillantásával finoman főszereplővé izmosodó Ibn Tahir. Látszólag kettejük mérkőzését látjuk, de a csodákat tévő hitben bízva nyílt színi öngyilkosságot elkövető katonák, a látszólag szívtelen, valójában szkeptikus kiképzőtisztek (különösen a ridegen agilis Uros Fürst), vagy a hazugság miatt egy éjszakára hurivá változó, megrázó véget érő Miriam (Petra Gove) mind fontos színekkel gazdagítják az összképet.
Az Alamutban is meglévő cinizmus és csalás a másik előadásban, Marlowe II. Edwardjában a világot eluraló, rettentő kórképpé növekszik. Edward udvarában kivétel nélkül mindenki megrögzött hazudozó és szánalmas alakoskodó. Például Edward király, amikor szeretőjét és kegyencét, Gavestont akarja visszahívatni a lázadó urakkal. Vagy a látszólag házassága csődjébe belerokkant Izabella királyné, aki hosszú távú tervei várható kudarca miatt aggódik. A lázadó nemesek és egyháziak, akik bármire képesek lennének, hogy uralkodhassanak uralkodójukon. És persze a kígyótermészetű, ravasz Gaveston is, aki könnyedén ujja köré csavarja az akaratgyenge királyt.
Üres, fekete színpad - Diego de Brea rendező jegyzi a nem létező díszletet, amely ennek ellenére hibátlanul működik. A fénnyel, zenével, mozgással és kevés kellékkel tetszőlegesen alakítható tér közönyösen szemléli a cselszövéseket, az érzelmi viharokat és a kimondhatatlan szenvedélyeket. Ezekből pedig jut bőven ebben a két órában is: az öt felvonásos darab zanzája egyetlen óriási, megállás nélküli rohanás a tragikus vég felé. Amit a rendező elveszt a réven, azaz hogy a kisebb szerepek megformálóit gyakran lehetetlen helyzetbe hozza, bőven visszanyeri a vámon. Edward mellé ugyanis joggal emeli főszereplővé a kétszínű, izgága Mortimert (Boris Mihalj), akit túl sokáig nem veszünk komolyan, hogy aztán hirtelen leessen a tantusz: talán az egész véres história kiváltója az ő hatalomvágya?
A helyzet kihasználásához nem kell lángésznek lennie: a szomorú bohóc maszkját áldásként és átokként viselő Edward (Janez Skof) kapcsolata a külvilággal a területét kijelölő őrjárataiban, a Gavestonnal űzött állatias és barbár tréfákban, meg felesége minél kifinomultabb gyötrésében merül ki. A magánvilágot teremtő játékban egyetlen társa a kisfiúsan törékeny, kislányosan durcás, vadóc szépség, a villámló tekintetű Gaveston (Sasa Tabakovic). Izabella (Silva Cusin) zord, megtörten is fenséges jelenség, aki gyűlölt Edwardja hanyatlásából meríti erejét.
