Angelus Iván, a mestere mellé nőtt Bakó Tamás és a belga-francia Eléonore Valére egy-egy koreográfiája egyetlen - nagyon okos húzásként - szünetekkel meg nem zavart ívvé állt össze itt: a kirajzolódó összképben pedig volt valami igazán megrendítő. A generációk, a felfogások, a nacionálé közti különbségek voltak ezen az estén nem tapasztalhatók: e három feszes, dinamikus, élvezetes koreográfia példát adott tömörségből, lényeglátásból és -láttatásból egy, a locsogáshoz erősen hozzászoktatott világban.
Három nyelven - három nyelvén - adta meg koreográfiája címét a hajdan spanyol (és történelem) szakon végzett Angelus Iván. A Forrás / Source / Fuente alatt kéziszótári meghatározás, majd az alkotói hitvallás néhány sora. A táncmű a közösségi lét sokrétű élményét nyújtja előadóinak és nézőinek egyaránt: a Braun András stilizált kaptársejt-felületre emlékeztető festményére, a padlóra projektorral vetített alkotásra helyezett tánc terében két, jókora perzsa-szőnyeg: egy-egy szigetként (izgalmasan rímelve Bakó Tamás koreo-gráfiájának címére). Pete Orsolya (aki mindhárom előadás fényterveit jegyzi, a magyar művek esetében a koreográfussal közösen) itt is, és a másik két darabban meghatározó, kiváló munkát végzett. A padló organikus mintáira helyezett, azokra rafináltan rímelő koreográfia - dacára (?) absztrakt voltának - megannyi, "hívó-szilánkot" vonultat fel. Mint a szőnyegeken ismétlődő dekor-elemek, Angelus izgalmas koreográfiájának részletei is fraktál-ábraként kapaszkodnak egymásba, többszöröződnek egésszé. A Forrás sokféle, pasztellben tartott érzelemmel játszik: a Rossini, a Residents és G. Szabó Hunor zenéjéből kompilált, izgalmas zenei anyagra szerkesztett koreografikus együttlét emelkedett, mégis zsigeri, kódolt, de követhető, jól befogadható élményt ad. Fiatal előadóinak odaadó munkája pedig tovább fokozza jó érzésünket.
Bakó Tamás újból férfitáncosok karát hívta friss munkájába (tavalyi, hétszereplős Szerenádjához hasonlóan). A Csendszigetek nagyszerű párbeszéd hangszeres zene, ének és tánc között. Harcsa Veronika (kinek színpadi jelenléte, testbeszéde önmagában, még némajátékként figyelve is izgalmas élmény) zenésztársaival együtt a legnagyobb figyelemmel, odaadással követi a hat fiú táncát. Nem is csoda, hiszen a színlapról kiderül: az élőzene teljes egészében improvizáció, a zenészek "a színpadon találkoznak majd először a tánccal", "a tánc szövetére, mint kottára vetül a zene szövete". A mintha egy láthatatlan lényre összpontosító hatok tánca dinamizmus, lírai érzékenység elegye, ugyancsak (vegytiszta) tánc, történet nélküli történet, állapotsor, költői képlet, ellentétek finom szövedéke. Atmoszféra, melynek hatása alól nehéz kivonni magunkat.
Az est harmadik koreográfusáról keveset tudhattunk, ám amit mégis, azt, úgy hiszem, elég gyenge a lelkesítő szóval jellemezni. Valére a nemrég - pont ezen a színpadon - újra hazai közönség elé lépett Wim Vandekeybus-együttes, az Ultima Vez volt tagja, Anne Teresa De Keersmaeker P.A.R.T.S.-iskolájának hajdani növendéke. Koreográfiája zenéjét pedig Thierry de Mey, az előbb említett két óriás kedves komponistája szerezte.
Az On Friskin igazi mestermű: szédítő tempójú, szikárul szerkesztett, vad és káprázatos koreográfia. Szép, tiszta terében hat fiatal, magyar táncosnövendék. Mi ez, ha nem a nagybetűs próbatétel? A vadló megülése a szőrén? Bartók Andrea, Furulyás Dóra, Koncz Judit, Mádi László, Mikó Dávid és Zsíros Gábor remekül helyt állt, magas színvonalon dolgozva, megfelelt e kihívásnak.
