Michael Fassbender |
Ez az ív a film lényege, ezt mutatja be részletekben, árnyalatokban gazdagon, sajátos formanyelven, remek jellemábrázolásokkal és lélekrajzzal Steve McQueen, nem csak az egyes emberben ? úgy Brandonban, mint a szintén függő: kapcsolatfüggő húgában ?, de az interakcióikban is zajló folyamatok pontos ismeretével. Ezért persze színészei is sokat tesznek: Michael Fassbender karaktere viszolygást kéne, hogy kiváltson az emberből, de a színész puszta arca annyi szenvedést, szégyent és önmegvetést hordoz, hogy ez fel sem merülhet. Brandon nem üres, mint a hasonló témákban alkotó Bret Easton Ellis antihősei: a színész egyértelművé teszi, hogy valahol mélyen eltemetve egy ?normális? ember van benne ? a kérdés csak az, hogy fel tudja-e még támasztani őt. Húga, Sissy szerepében Carey Mulligan is hordozza ugyanazt a fájdalmat, de ő sokkal mélyebbre süllyeszti magában, a mániás vidámság és a gyermeteg pajkosság mögé. Az egyik legemlékezetesebb jelenet, ahogyan a húg rányit a fürdőszobában maszturbáló bátyjára ? Sissy a felnőtt kishúg cinkos vigyorával fut át a szomszéd szobába, míg Brandon a tetten ért bűnöző dühével veti magát utána, hogy végül Sissy is megérezze, itt valami többről van szó, mint a testvér lefüleléséről. (Ráadásul ebben a jelenetben merül fel a soha meg nem válaszolt kérdés: talán Brandont azért is zavarja annyira a húga jelenléte, mert beteges vágy-szerűséget érez még iránta is?)
Michael Fassbender és Carey Mulligan |
Steve McQueen első filmje, a szintén Fassbender főszereplésével készített Éhség nem is akart mást, mint erős képeivel sokkolni, újabb és újabb modoros túlzásokba esni. A szégyentelenben még látszik az Éhség rendezőjének nyoma, de már csak halványan. Az indokolatlanul explicit jelenetek ? mint mikor Fassbender reggel kitámolyog a vécére, és élő egyenes adásban vizelni kezd ? csak a sokkolásra, a ?bátorság? miatti melldöngetésre jók (holott hogyan beszélhetnénk 2012-ben már bátorságról pusztán a szex vagy a nemi szervek akármilyen hangsúlyos mutogatása miatt?); de a rendező túlhasználja a lágy zongoraszóra megejtett állatias aktusok kontraszthatását is. Túlzás az a jelenet is, amelyben Sissy egy bárban lírai feldolgozásban előadja a New York, New York című számot, közeliben felvéve, öt percen keresztül: ez ? ahogyan a szexet kísérő nagyzenekar is ? túlontúl keresett módon akar szépséget, mélységet vinni a filmbe, amelyben amúgy is megtalálni azt, és túl egyszerű, túl nyilvánvaló módon mutatna meg olyan érzéseket ? az éneklő nő vagy az őt hallgató férfiak arcán ?, amelyek máskor sokkal ösztönösebben jelennek meg. Ilyen a film egyik utolsó jelenete is, az esőben zokogó Brandonnal: McQueen egyszerűen nem hiszi el, hogy amit egyszer már tökéletesen eljátszottak a színészei, amit más eszközzel már pontosan bemutatott, azt nem szükséges még egyszer, sokkal közhelyesebben is megjeleníteni.
Steve McQueent előbb kiáltották ki zseninek, mint hogy azzá vált volna. A szégyentelenben már megvan a zsenialitásnak az az ígérete, amely miatt úgy tűnik, hogy ? elhagyva a túlzásokat, közhelyeket ? a következő filmje akár már tényleg hibátlan lehet. Egy egész kicsi átformálással már A szégyentelen is ilyen lehetne.