A kortárs bulvárkomédia sokszorosan megkoronázott királya erőpocsékolás nélkül, célirányosan dolgozik. Az író George Schneidernek és a színésznő Jennie Malone-nak is megvan a maga Leója. Előbbit az öccse, Leo Schneider producer pátyolgatja, utóbbinak a barátnője-kolléganője, Faye Medwick igyekszik partnert keríteni. Mivel a két másodhegedűs folyton a saját balsikerű házasságával veszkődik, kilábalásképp némileg egymás felé is tájékozódnak. Innentől a darab szinte automatikusan megírja önmagát. Ez mégsem igaz. Egyrészt Simon elsőrangú iparos, aki egy fokkal képes megemelni a közhelyeket is (például Jennie az új kapcsolatban úgy feltöltődik energiával, hogy igazán hatásosan mondhatja ki: ?Van erőm kettőnkre?), másrészt a szünet utáni első George?Jennie-jelenetek nem csekély meglepetésünkre olyanok, mint ha a rossz formában levő Edward Albee kéziratlapjait fújta volna be a szél Neil Simon ablakán. Az addig biztos ízléssel és feltűnés nélküli kedves ötletekkel dirigáló rendező, Szántó Erika nem is igen tudja kezelni a Freudba tévedő, a szexusról zavarosan beszélő, vádaskodásokkal szabdalt, csapkodással fenyegető farkastól-félést.
A Thália Színház jól kivehető és egybehangzó előcsarnoki véleményei szerint ?Gálffi pont olyan, mint a Sírpiknikben?. Nem pont olyan, mert abban jobb volt, s mert itt nem költői lelkületű hentest, hanem a kém- és művészregényre is ráállt írót kell alakítania. Gálffi László elegánsan laza, mint mindig, de a szerep kevéske nehezebbjét lepasszolja: a feleség, Barbara elvesztésének letargiáját alig hitelesíti. A másik oldalról Takács Katalin játssza bele változatosabban, mókásabban a két középkorú ember az újrakezdést, újraszeretést megszenvedő viszonyába a ?nálad? és ?nálam? helyett nem egykönnyen beköszöntő nálunkot. Míg a komédiai primadonna és bonviván kapcsolata az említett módon egyszer csak ? átmenetileg ? a középfajú dráma felé kezd tájolódni, a vígjátéki szubrett és buffó még a földszintes flörtből is lefelé mozog. Kerekes Éva pajkos-mosolyos szkepszisének, Görög László mackós lendületének köszönhető, hogy nem kell óvodistának látnunk kettejüket, amint ? puszi-puszi ? egymás fejére húzzák a jótékonyan eltakaró kapucnit.
Ungvári Tamás fordítása nem hajhássza a poénokat: egyszerűen, gördülékenyen közvetíti a mű rokonszenves emberi hangját. A díszlet, Bujdosó Nóra munkája, amolyan nyári színházi áldíszlet. Különféle jellegtelen székek, kanapék, asztalok elszórva, a két fél lakásának minimális berendezésére. A háttérben felhőkarcoló-fotók, Century 21 felirattal (a ?történik napjainkban? pótlására). A férfiak ruházatát már akkor elfelejtjük, amikor még nézzük. Takács Katalin legendás vörös hajához természetesen a zöldet és a bordó egy árnyalatát igazította legszerencsésebben a jelmezeket is tervező Bujdosó Nóra, Kerekes Éva pedig részben annak köszönheti tarka öltözékeinek sűrű cseréjét, hogy magánéleti hercehurcája közben egy katonalány szereppel keres pénzt, és egy csellista szerepére is készül.
Szántó Erika az írónak és a színészeknek tág teret nyitva, előzékeny figyelmességgel bonyolítja a nem fergeteges, ám jókedvűen fogadható vidámságot. Görög László ugyanazzal a szprével frissíti a száját, mint a hónalját: a piperészkedés épp csak megtörténik, nem szükséges odaszegezni a tekintetet. A női hiúság láthatatlan tüköre ugyanúgy diszkréten funkcionál, mint a férfias feledékenységet nagyon is láthatóan orvosolni próbáló, ragasztós sárga cédulkák. Nagyjából minden a helyén van ? az említett albeesedés kivételével ?, ami a helyén lehet. Jelasity Péter valamiféle poétikumot képviselő, a magasban üldögélő szaxofonosa a legkevésbé: annyira nincs szükség a figurára, hogy futamai sokszor csak elnyomják a replikákat. Persze nincs túl nehéz dolgunk, hogy kitaláljuk, épp miről maradunk le.
