"Hofmannstahl Élektra tragédiáját, amely valaha egészségesen és brutálisan rázta meg a görög színt egy vallásos mítosz erejével, kizárólag az idegekre hárította. A szereplők nem szörnyek, de idegbetegek, akik ma Freudhoz, vagy Ferenczihez járhatnának analizáltatni magukat. Élektra itt tipikus hisztérika, amiről elsősorban is fanatikus vérimádata tanúskodik; az ideggyógyász szanatóriumba küldené, s eltiltaná a modern íróktól (főleg Hofmannstahltól)." A fenti gondolatmenetet Kosztolányi Dezső 1910. december 18-án, az A Hétben megjelent kritikájából idézem, amelyet a Nemzeti Színház előadásáról írt (az előadás egyébként nagyon nem tetszett Kosztolányinak; Élektrát Török Irma, Klütaimnésztrát Jászai Mari játszotta, s mindkettőjüket őszintén sajnálja a szerző, hogy ebben a rossz előadásban részt kellett venniük).
Hofmannstahl 1903-ban készült el a teljes változattal, amelyet azután Richard Strauss állandó és igen intenzív - levelezésük segítségével pontosan rekonstruálható - kéréseinek-követelőzéseinek engedve a zeneszerző megálmodta opera librettójául elkészítve három év alatt alaposan megkurtított.
Maga Strauss úgy értékelte - szintén egy Hofmannstahlnak írott levelében -, hogy számára az Élektra-mítoszban szereplő nők egymáshoz fűződő kapcsolatainak elemzése a legfontosabb. Élektrát egyfajta bosszúálló Walkyrie-nek látta, aki élesen szemben áll "ragyogó szépségű, teljes női életre vágyó nővérével, Khrüszothemisszel". Még erőteljesebben pszichologizáló elemzés eredménye lett a férjgyilkos Klütaimnésztra jelleme a librettóban: nyilvánvalóan döntő hatása volt e "rettenetes álomképek" gyötörte, álmatlanságban szenvedő nőalak megalkotására Freud 1900-ban publikált, az álomképek lélektani okainak feltárásáról szóló, a lélektant forradalmasító könyvének.
Kovalik Balázs rendezése a görög tragédiai előzményekből, Hofmannstahl drámájából és Strauss sodró lendületű, tragikus zenéjéből a lélektani hátteret, illetve az ebből a háttérből elénk lépő, a múltban elszenvedett sérelmekből és/vagy az elkövetett bűnökből felépült, súlyosan beteg jellemű hősnőket állítja a középpontba. Antal Csaba a színpadot hatalmas, több szintre széthúzott, elől, hátul, lent, fent és két oldalt egyaránt nyitott, hideg-kék csempékkel borított fürdőhelyiséggé álmodta. Felülről - az isteni és emberi Hatalom létszférájából be lehet ide látni - a filmekből ismert kihallgatószobák egyik oldalról tükör, másik oldalról ablak megoldásával -, míg a nézőtér felé eső alsó szinten a magányába tébolyult Élektra birodalma. Itt nincsenek zuhanyrózsák, nincs víz, csak a fürdő kék csempeburkolata "folyik le" a falakra. Egyetlen csenevész fa jelenti az élethez való kapcsolódást, de ez is csak az egykor elkövetett gyilkosságot idézi: nyilván akkor ültette Élektra, amikor apját, Agamemnónt megölték, s azóta ápolgatja. Zacskós termőföld-ágyban ráncigálja ide-oda, viszi magával mindenhová. Hogy mennyire fontos számára e szánalmas, őrjítően értelmetlen fakezdemény (amely éltető napot nyilván soha nem látott, s nem is fog soha), bizonyítja, hogy Élektra otthonában ott éktelenkedik ormótlan kupacban megszámlálhatatlan, földdel teli zsák: több generációra előre gondoskodott Élektra, hogy az Emlékezés és a Bosszú Fája soha ki ne száradjon. Gyászfekete estélyi ruhában van, de ez a halál-memento ruha a keble közepén kezdődik (Oresztésznek, mielőtt ráismerne, szemére is veti majd, hogy "ne bámulj ruhám kivágásába"), s időről-időre ideges harcot folytat egy pár fekete glasszékesztyűvel, hol felhúzva, hol lerángatva kezéről, mintha csak meglebegtetné a lehetőségét, hogy egyszerre elegáns-csábító úriasszonnyá változik ez a monomániás bosszú-istennő. Elviselhetetlen jelenség ez az Élektra,
kegyetlen hisztérika - Nadine Secunde nemcsak gyönyörűen énekel, de színészi játékával is hozza ezt a pszichológiai esettanulmány-illusztráció Élektrát. Nem mozdul fürdő alatti "birodalmából", mégis ő minden esemény középpontja: hozzá jön a többi beteg nő, hogy gyógyulást kapjon tőle: az ophéliai menyasszonyi ruhában pompázó, férfi- és gyermekvágytól szenvedő, élnivágyó Khrüszothemisz és a lelkiismeretfurdalásos rémálmok gyötörte, insomniás királynő,
Klütaimnésztra (Agnes Baltsa). Kovalik nagyon pontosan kérdez: kinek van igaza? Az apagyilkosságot örök bosszúokként őrző, senki és semmi iránt nem nyitott Élektrának, vagy a más és más életstratégiával, de nőként élni akaró nővérének, illetve anyjának. Élektrát nem érdeklik mások, önmagába - bosszújába, anyagyűlöletébe - zártan kizárólag gyilkolni akar, vért, vért és vért kíván. Ezért nincs értelme előtte előadni Klütaimnésztra egyébiránt nagyon is megfontolandó érveit (azért ölte meg Agamemnónt, mert az meggyilkolta lányukat, Iphigeneiát, majd Trójából egy új szerető oldalán tért haza, s be akarta költöztetni a hitvesi házba). A legizgalmasabb, döntő színházi pillanat az Oresztésszel való felismerési jelenet, pontosabban ennek a felismerésnek az elmaradása. Oresztész mint idegen érkezik, aki Oresztész halálhírét jelenti a palotában (Szophoklésztől átvett motívum - jobbára az egyetlen; minden egyébben Hofmannstahl jóval közelebb áll Euripidész Élektrájának jellemeihez, mint bármely más, ismert tragikus feldolgozáshoz). Élektra elkeseredését látva - vigyázat: tehát nem gyászát! hiszen ennek az Élektrának nincsenek érzelmei testvére(i) iránt - Orsztész "leleplezi magát": bemutatkozik, egyre hangosabban énekli-kiáltja Élektra arcába, hogy ő Oresztész. Kovalik - koncepciójával tökéletes összhangban - erősen erotikusra hangszereli e jelenetet, akár a szeretkezésig is fokozódó egyesülés-egymásra ismerés himnuszának is láthatjuk a két test egymásba olvadását, ölelkezését.
Bocsárdi László két évvel ezelőtti, Örkény színházbeli Euripidész Élektra-rendezésének utolsó jelenetében is szerelmes csókban olvadt össze Élektra és Oresztész szája, de csak a gyilkosságok után. Kovalik azzal, hogy ezt az erotikus egymásra találást ennyire előre hozta, azt mondja, hogy itt tiszta manipuláció tanúi vagyunk. Édes mindegy, hogy ki ez a férfi, egyáltalán nem kell Oresztésznek lennie - lám, nincs is felismerési jel, ergo nincs is felismerés -, egyetlen ismérv elég ahhoz, hogy Élektra odaadja magát neki testestül-lelkestül: gyilkolni jött, megölni Élektra ellenségeit. Mély, fájdalmasan kiábrándító gondolat. De Kovalik még ennél is tovább megy: az opera záróképében, amikor mindenki, az egész háznép az új urakat ünnepli, Khrüszothemisz pedig már boldogan magára is kapta Klütaimnésztra csodaelegáns prémbundáját, hiszen végre elkezdhet valóban élni, Élektra héróikus erőfeszítéssel felvonszolja a lépcsőkön féltve őrzött bosszúfáját, s befekteti Klütaimnésztra és Aigiszthosz nászi ágyába, amely most már értelemszerűen az övé lett. Semmi nem változott tehát, ő továbbra is ugyanúgy akar, illetve csak úgy tud élni, létezni, mint a bosszú végrehajtása előtt. Ekkor fellép Oresztész, s felismerve, hogy ezzel a nővel egy légtérben soha nem lehet normális életet elképzelni, hidegvérrel ráemeli géppisztolyát és egy rövid sorozattal végez vele. Igaza van.
