Futaki a miénk

Néhány évvel ezelőtt hívták fel a figyelmemet Futaki Attilára valahogy olyanféleképpen, hogy ő tényleg világhírű – kár, hogy Magyarországon kevesen ismerik. Gyorsan rendeltem tőle egy képregényt, amit az Előretolt Helyőrség-mellékletben hetente közöltünk, ez mára A kivarrt címmel franciául és magyarul is megjelent könyvben.

Beszélgettünk. És beszélgettünk. És beszélgettünk. Nyers volt, őszinte, lélekkel teli, egy tömbből faragott magyar ember. Szerettem. Azon kevesek közé tartozott, akivel talált a szó, és ha ritkán ugyan, de nem értettünk egyet valamiben, akkor sem várt el magyarázkodást, hogy én hogy merészelem azt gondolni, amit.

A beszélgetéseink mintegy hozományaként elindult egy képregénysorozat, ami a magyar rock történetét dolgozza fel 1960–1990 között, és aminek az első kötete tavaly karácsonyra megjelent. A következő lépésként képregényakadémiát terveztünk tető alá hozni, mert abban Attilának igazat adtam, hogy az igényes képregény több mint popkultúra, valódi művészet. A kompromisszummentes magyar képregénykultúrát szerette volna erősíteni, én meg szekundáltam volna hozzá az intézményi keretek kialakításával.

Mert elhittem, hogy képes lenne megmutatni nagyobb magyar közönségnek is a képregényművészet értékét. Nem a világot akarta megváltani, a világ éppen eléggé értékelte őt, hanem a magyar nemzeti kultúrát akarta gazdagítani. Legújabb ötlete épp azt célozta, hogy magyar klasszikusokat mutassunk meg a világnak kortárs képregényen keresztül úgy, hogy azt a világ is értékként értse. Erre is képesnek láttam.

Ha két szóban kellene jellemeznem Futaki művészetét, akkor az egyik az igényesség lenne – a másik a minőség. Tavaly elkezdte rajzolni Petőfi Sándor Az apostol című művét, küldözgette az elkészült kockákat, oldalakat, én meg alig vártam, hogy befejezze. Számtalan interjúban lelkendeztem már a Futaki-féle Az apostolról, meg szerettem volna mutatni a világnak, felrakni Attilát Petőfi jobbjára.

Most már nem fogja befejezni. Hacsak nem Petőfi jobbján odaát, ahonnan a magyar kiválóságok visszanéznek ránk és bölcs derűvel szemlélik, ahogyan a hétköznapok mocsarában dagonyázva pótcselekvésként egymást esszük.

Ők tudják, és a beszélgetéseink során Attila is erre – nincs rá jobb szó – nevelt, hogy mindaz, amit letesznek az asztalra, az nem az enyém, nem a tiéd, hanem a miénk.

Ezért hittem el neki, hogy képes lenne jó irányba változtatni a magyar képregénykultúrát.

Futaki a miénk.

Nyugodj békében, Attila!

A Magyar Popkulturális Értéktár nevében Mészáros János emlékezett meg a művészről.