Fűtöttség nélkül - CARMENCET

A tenyérnyi színhely szűkre szabja a mozgásteret (tervező: Menczel Róbert), a rendező ehhez idomítja az ab ovo fiatalok "opera-tűrőképességére" kurtított, egyszerűsített Carmen-változatát, CET (Central European Time) betűszóval jelezvén a közép-európai idő szerinti, vélhetőleg, itt és most zajló történetet. Saját bevallása szerint már a felkérés is erre biztatta. A lényeges kurtítás (szünet nélkül, alig két órányira) egyfajta sommázáshoz vezetett - s a piciny játéktér miatt is -, félig szcenírozott előadás benyomását keltette a produkció. Már csak azért is, mert a zenekar a színen hangsúlyos helyet foglalt el. Nem gondolnám, hogy koncepcióból, mint annak idején Kovalik Kékszakállújának esetében; talán a Thália termének közismerten rossz akusztikáján akartak kifogni. Bármint legyen is, a leszűkített játéktér kényszerében sokszor a "lefúrt lábú" énekesek sorsára jutottak a szereplők, amit a modern színrevitelekben fölöttébb igyekeznek elkerülni a rendezők. Telihaynál ugyan nemegyszer a puritán játékstílus, a balladás sűrítés szándékát jelzi ez, de a kifejező erő csak olyankor tűri meg a moccanatlanságot, amikor ezt a lefojtott, belső feszültség indokolja. Igen sokszor támad az az érzésünk, hogy a történet statikussá válik, adott esetben meg egyenesen unalmas, ami korántsem kedvez a fiatalok lebilicselésének. Az elképzelés leginkább a kórusművészeket sújtja; a zenekar és a szűk színpad közé szorulva, alig kerülnek látótérbe. Márpedig a Carmenben nemegyszer nyomatékos szerepük volna. 

Elvben nem lenne kifogásunk a konvencionális spanyolcigányos, flamencós vizuális motívumok kerülése ellen. Ahhoz sem, hogy a rendező bevallottan a dohánygyári közeg miatt a proletár környezetet, meg a mai (viseletbeli) utalásokat (lásd, CET) akarja hangsúlyozni. Telitalálat Carmen fekete selyemrojtos, vörös bőr miniszoknyája (jelmez: Daróczi Sándor). Ám a zanzásítást megsínyli a zenei színvonal is. A megvágások nem egyszer fontos, fölvezető zenei frázisokat, átmeneteket irtanak ki, ami nélkül már-már az operaházi gálák ária-kollekciójára asszociálhatunk. Nemcsak a színpadi produkció - a zene is puszta váznak hat. Nehéz dolga volt hát a karmester Török Gézának: össze kellett tartani a vágások miatt "ugrálásokra" kényszerített zenekart és az énekeseket. Talán nem a "szélesvásznú" Carment kellett volna ezzel a "fiatalok felé kacsintó" szándékkal műsorra tűzni, amely ennek ab ovo ellenáll, hanem valamelyik kamaraoperát. Bár...

Mi tagadás, csalódást keltettek az énekesek is. Ha jóhiszemű vagyok, a terem rossz akusztikájára is foghatnám az alulteljesítést. Az sincs kizárva, hogy a mozgástér hiánya is zavarta a művészeket. Akármint legyen, mondjuk, harmadik szereposztásnak tekinthető a premier énekesgárdájának teljesítménye. Nyoma sem volt az előadásban a temperamentumnak, a szuggesztivitásnak, még a címszerepet éneklő Várhelyi Évában sem. A CarmenCET teljességgel híján volt az átütő erőnek, ami sine qua non-ja a sötét indulatokban tobzódó, vad Bizet-operának. A legszerencsésebb részeket a lírai áriák, duettek képviselték Várhelyi, Herczenik Anna (Micaela) és Vadász Dániel (Don José) alakításában. Carmenjét szemlátomást szándékoltan visszafogott figuraként jelenítette meg Várhelyi Éva, korrekt énektechnikával, virtuozitás és kisugárzás nélkül. Vadász Dániel egysíkú, érzelmeiben kevéssé megrendült Don José, Káldi Kiss András korábbi föllépéseihez képest pedig egyszerűen jelentéktelen. Egyáltalán, az előadás - egészében véve - híján van a fűtöttségnek, az oly jellegzetesen fülledt spanyol atmoszférának. És ez nem kurtítás vagy folklórtalanítás dolga. Emlékezünk vissza, micsoda vérgőzös-indulatos, fülledt atmoszféra uralta a jelenkorivá átdolgozott Carmen-variációt Carlos Saura filmjében!