A kiállítás címe egyszerre olvasható Gábor Áron életműve, valamint a magyar művészettörténet felől is: a térben megjelenő művek a késő nyolcvanas, kora kilencvenes években születtek, amikor újra feltámadt a kimerült avantgárddal szembeforduló művészek festészet iránti igénye, ami érzékiségre törekvő műveket teremtett. Ez az évtized az, amikor az alkotók már bepillantást nyerhettek a szabad világba, így ekkori műveiket a féktelen kíváncsiság, a bezártsággal szemben jelentkező ellenállás, valamint a kalandvágy jellemezte. Gábor Áron most látható munkáit egy rendszer fokozatos feloldódásának tükrében is olvashatjuk.
Az alkotó 1981-ben végzett Kokas Ignác festőosztályában, majd 1982–83-ban Klimó Károly vezetésével a murális szak mesterképzésén is részt vett. A nyolcvanas évek radikálisan új eklektikájának, magyar posztmodernjének egyik legfiatalabb képviselőjeként Gábor Áron laza, oldott, ugyanakkor erőteljes grafikai elemekkel tarkított kompozíciókkal jelentkezett. Ezek analizáló, kísérletező jellegüknél fogva magukon viselik Erdély Miklós és az Indigó-kör hatását, ugyanakkor spontaneitásuk, egzotikus vagy erőteljesen szakrális motívumviláguk és elementáris festői jellegük folytán már az új érzékiség irányzatához is autentikusan kapcsolódnak.
A radikális kíváncsiságból és kalandvágyból született alkotások erejét a grafikai és festői rétegek könnyed, természetes egymásra halmozása, rímeltetése adja. Ha elég közel megyünk a művekhez, látjuk, hogy a lehető legkülönfélébb layerek kerültek sűrűn egymásra, ugyanakkor a laza megfogalmazásmód és a spontán érzékiség következtében megmaradt e kompozíciók könnyedsége, vitalitása. Gábor már ebben a korai korszakában bátran alkalmazott erőteljes színkontrasztokat, izgalmasan játszott a hideg-meleg színhatással, miközben az arany és ezüst domináns jelenléte szakrális minőséggel gazdagítja e műveket.
A Zeitgeistból táplálkozó expresszív művek leképezik a kort, ugyanakkor Gábor Áron magánmitologikus szimbólumkészlete nagyon személyessé és poétikussá teszi ezt a festészetet. Több alkotáson feltűnik egy vörös, bábuszerű, négykarú alak, amelynek végtagjai egyszerre lendülnek a magasba és ereszkednek lefelé. A fej körül megjelenő glória angyali képzeteket, auraszerű hatást kelt. A fő falon szereplő triptichon főalakja ez a bábu, olyan, mint egy energiamező, amely mintegy maga felé vonzza a körülötte szereplő sárga, hétköznapibbnak tűnő alakokat.
Két oldalról macskaszerű lények tartanak a középső kép szélei felé. Gábor Áronnál ez az állat a szabadság szimbólumaként jelenik meg. A háttérben mindenféle mintázatok kötetlen rendszerben tűnnek fel, olykor rétegzetten, máskor tükröződve, így hoznak létre egy sűrű szövetet, amely kaotikusnak tűnik, bizonyos pillanatokban mégis felmutatja a rendet és a struktúrát. A régi elemire hullásának és az új formálódásának pillanatai ezek, átmeneti állapotot látunk, amelyben minden forrong és alakul, nincsenek nyugvópontok, a széttartó energiák és erővonalak még keresik az irányt. Istenkeresés, gondolhatnánk, de sokkal inkább az újonnan feléledő szabadságba vetett hitről van szó, arról az eljövendőről, amely teli van gazdagsággal, sokféleséggel, változatossággal.
E művek fontos jellemzője az egymásmellettiség is: a különböző struktúrák nincsenek hierarchizálva, minden ugyanazzal a hangsúllyal jelenik meg, ami azért érdekes, mert így a néző fókuszától függ, épp mi válik fontossá a képen belül. Vannak pillanatok, amikor a felületek érzékisége, máskor a formák egymáshoz való viszonya, párbeszéde emelődik ki.
Ahogy Hegyi Lóránd művészettörténész is rámutatott: a performansz és a festészet között oszcilláló jelenetek fontos eleme az időbeliség. Színpadszerű jeleneteket szemlélünk, amelyekben egymás mellett sorakoznak Gábor Áron fontos motívumai, mintegy listázásként, ugyanakkor col tempo mégis kirajzolódik belőlük egy narratíva, amely vizionárius és transzcendens, de semmiképpen sem realisztikus.
Fotó: Tóth Dávid
