A műélvezet végeláthatatlan technoparti – Nemes Márton az acb-ben

Önfeledtség. Ez az első érzés, ami a hatalmába kerít Nemes Márton kiállításában, a Napba nézni csukott szemmel címűben állva. Munkáit nézve az egész világ kicsit könnyebbé, zavartalanná és élettel telivé válik. Elsodornak a vibráló színek, a forgó szerkezet által keltett légáram meg a technozene dinamikája…

A chillérzés kerít hatalmába. Olyan meditatív állapotba kerülünk, amelyben a világ külső zajai eltompulnak, a vizuális impulzuszápor lecsendesedik, a percepció homályosabbá válik. Ahhoz hasonlót élünk át, mint amikor csukott szemünket a tűző nap felé tartjuk. Érzékeljük a nap erejét, a szemhéjunkon átszűrődő fény pedig fátyolos, homályos foltokat fest a retinánkra. E nyugalmi állapotból kizáródik a külső valóság zsibongása, és valami sokkal gazdagabb tárul fel.

Mert ebben a térben a chill nem a lelassulásról, hanem éppen ellenkezőleg: a pulzálásról, az áramlásról szól. Az alkotások intenzíven stimulálják az érzékeinket, nemcsak a szemünket, hanem a dobhártyánkat és a bőrünket is.

A befogadói élmény nagyon zsigeri: ezek a munkák elemi erővel hatnak ránk. Mediálisan eltérők, dinamikájukban mégis igen hasonlók. A mozgás fogalmához kapcsolódva érnek össze.

Az egyik falon három kisebb alkotás szerepel, amelyekre a Nemes Mártontól már jól ismert formanyelv jellemző.

Radikális festői gesztusokból építkező kompozíciókról van szó, amelyek az absztrakt expresszionizmus maszkulin lendületét, performatív aktusait idézik, de harsány színviláguk a techno- és rave bulik zabolátlan képeit és fényeit is eszünkbe juttatják. Felső rétegük fényes felületei, szilánkos formái indusztrálisak és ridegek, míg az alsó szinten megjelenő festékfröccsenések érzéki minőségekkel gazdagítják őket. Nemes az átláthatóság lehetőségeivel játszik: a szilánkosan megnyitott, áttört felületek betekintést engednek az alsóbb rétegekbe, és egyedi térdinamikát hoznak létre. 

Mindhárom mű fontos elemei a tükrök. A befogadó meglátja ugyan magát bennük, ám a látvány nem érzékelhető tökéletesen, mert a felső, szilánkos felület akadályozza a hozzáférést. A fragmentálttá váló kép a személyiség széttöredezését szimbolizálja, amelynek, akárcsak a szubjektum szabadságfoka sérülésének, az impulzusokkal túlfűtött környezet a kiváltója. Nemes Márton állítása azonban az, hogy a művészet terében visszaszerezhető ez a szabadság. Hiszen a képek befogadása során az itt és most ítéletmentes megéléséről, a tudatos jelenlét (mindfullness) állapotába kerülünk, és a figyelem maximálisan az adott műre és az énre összpontosulhat.

Nemes igyekszik lebontani a klasszikus táblakép kereteit és keretrendszereit.

A kiállításban két, táblaképekből és fémcsápokból összeálló, installatív mű látható. Egyik elemük éles szögekkel megformált négyszög, amelynek mozzanatai Hantai Simon pliage képeit juttatják eszünkbe, és radikalitásukkal Pollock festményeire is emlékeztetnek. E nagy méretű munkák izgalmát azonban a festői minőségek oppozíciói adják. A szigorúan szerkesztett, rideg, olykor zaklatottnak ható mezők Mark Rothko szinte tájképeket formázó, puha foltokból építkező műveire emlékeztető vásznakkal párosulnak. Puhaság és keménység, lágyság és szilárdság ötvöződik bennük, ami szintén értelmezhető a külső valóság és a művészet terének különbségeként. A külvilág zajos, éles, destruktív, a művek azonban feloldozást kínálnak alóla. Mozgás szempontjából is izgalmasak ezek a puhán fújt felületek, az elektronikus zene loopeffektusaira is asszociálhatunk általuk. Ezt az érzetet a háttérben hallható techno még tovább erősíti. A háttérzene lüktetése hasonló mintázatú, mint a képeken tetten érhető dinamikák.

Nagyon intenzív és elemi módon manifesztálódik a mozgás a kiállítás fő installációjában, ami négy forgó kerékből és a háttérbeli ledfalból áll.

A ledfalon dinamikusan váltják egymást a technokultúrát idéző, harsány minták, a kerekek változó intenzitással keringetik maguk körül a levegőt. Hihetetlenül izgalmas a mű által kiváltott befogadói tapasztalat. A néző egyrészt szeretné jól megfigyelni a háttérben futó animációt, ám az elé helyezett mozgó szerkezet korlátozza ebben. És amint elég közel kerül hozzá, önkéntelenül is becsukja a szemét, átadja magát a levegő áramlásának, a szó szoros értelmében a bőrén tapasztalja a mű hatását.

Nemes elmondta: amikor festékszóróval alkot, a levegő az alkotás fontos médiumává válik. A fújás során a festékrészecskék a levegővel érintkezve érik el a vásznat. Ahhoz hasonlóan, ahogy a befogadó átadja magát a légáramlásnak, Nemes is érzéki, taktilis kapcsolatba kerül a képek megszületését lehetővé tevő entitással.

A Napba nézni csukott szemmel zsenialitása abban áll, hogy egyszerre reflektál a mindennapjainkban megjelenő képáradatra és a valóságban manifesztálódó digitális világ tébolyára. De azt is megmutatja, hogy lehetséges innét menekülés a művészet világába, ahol megnyugvásra lelhetünk.

A műélvezet Nemes értelmezésében atemporális tapasztalat: a folytonos áramlás és lüktetés, a műalkotásokból áradó fény, sugárzás gyönyört vált ki. Nemes lélekemelő műveiben el lehet veszni, a burjánzó színek és formák, a performatív gesztusok az életöröm lehetőségét kínálják. Képessé tesznek arra, hogy kizárjuk a hétköznapok gondjait, és átadjuk magunkat az önfeledt bulizásnak. Láttukra úgy érezzük, hogy a művészet féktelen és végeláthatatlan parti, ahol felszabadultan táncolhatunk, és megtapasztalhatjuk a könnyűségünket.

Nemes Márton Napba nézni csukott szemmel című kiállítása április 15-ig látogatható az acb Galériában.

Fotók: acb Galéria/Bíró Dávid