Gallai Judit Ágnes művei azt vizsgálják, hogy az identitást milyen módon befolyásolják a kulturális, társadalmi konvenciók. Női isteneket fest állati testben, miközben ezek a festmények mégis leginkább saját magáról, a saját testéről, az Énről szólnak. Az ÚjMűhely Galériában látható Tria mala – Tűz, tenger, asszony című kiállítása kapcsán az alkotót a testhez való viszonyáról, a festmények ikonográfiájáról és a különböző vallások istennői közötti párhuzamokról kérdeztük. Interjú.
Hogyan állt össze ez a kiállítás?
Néhány munkám már bemutatkozott a tavalyi Debreceni Nemzetközi Művésztelep ANYAG című kiállításán a Modemben. Akkor már elkezdtem dolgozni azon az olajfestmény-sorozatomon, amelyből ott a Káli és a Szfinx volt kiállítva, és ami azóta már további öt festménnyel bővült. Ugyancsak szerepelt Az emlékek tartósítása című installációm egy másik alakban, de csak a mostani kiállításon nyerte el azt a formáját, amit eredetileg is szerettem volna megvalósítani. Mindkét verzió érdekes számomra, nagyon más olvasatot hívnak elő.
Hogyan néz ki most ez az installáció?
Egy üvegkoporsóban egy darabjaira tört vörös test, a saját testemről készült lenyomat fekszik hatvan kiló cukorban. A cukornak szimbolikus jelentősége van: felidézi a konzerválást és utal a régi nagy lekvárfőzések miliőjére is. Ez az installáció a test által őrzött emlékek konzerválásáról szól.
A földszinti kiállítótérben látható a már említett olajkép-sorozatod is. Mi ennek a koncepciója?
A különféle mondakörök istennőit festettem meg egy teljesen átírt módon: ezek jellemzően egy-egy állat testében jelennek meg, ezáltal olyanok, mintha valamilyen bestiáriumból léptek volna ki. Mivel mindig az én arcom tekint ki ezekből a képekből, így végső soron ezek a testek, amellett, hogy nagyon univerzálisak, mégis rendkívül személyesek is.
A kiállítás fő műve is ennek a sorozatnak a része.
Hekaté a görög mitológia egyik alvilági istensége. A varázslás, a sötétség és az éjszaka istennője, a boszorkányok úrnője, valamint az egyik holdistenség. Fekete párduc testére három fejet festettem, amivel szimbolizáltam a lényében levő hármasságot: egyik arca a múlt, másik a jelen, a harmadik a jövő felé tekint.
Mit jelent a kiállítás címe?
A Tria Mala három veszedelmet jelent: tűz, tenger, asszony. Ez egy latin mondás, de sok kultúrában megjelenik az a gondolat, hogy a nőkben van valami démonikusság, miközben hozzájuk kapcsolnak gyógyító, tápláló erőket is. A festményeimben is a női istenek kettősségét állítom szem elé: egyszerre veszedelmesek és gyógyítók ők.
A testek jellemzően vörös színben jelennek meg a festményeiden. Mit jelképez ez a szín?
A vörös szín elemi erő, amiben szintén van egyfajta kettősség: vérként például egyszerre lehet az élet és a halál szimbóluma, tűzként pedig romboló és életet adó energia, tisztító és pusztító erő.
Sokféle kultúrkörből merítesz ezekhez a munkáidhoz, ikonográfiailag ezáltal nagyon sűrű kompozíciók jönnek létre.
A keresztény ikonográfiához akkor kerültem közel, amikor egy évet az egri Eszterházy Károly Egyetem vizuális tanszékére jártam, ahol Nagy T. Katalin nagyon izgalmas művészettörténet órákat tartott. Nagyon érdekesnek tartottam, hogy a festményeken hogyan mondták el a szentek történeteit képi elemek segítségével. A narratíva mindig fontos volt számomra, a képeimen keresztül mindig mondani szeretnék valamit.
2015-ben pedig lehetőségem volt részt venni egy rezidensprogramban Indiában. Izgalmas volt megtapasztalni, hogy mennyire más ott a nők helyzete: bizonyos szempontból sokkal nehezebb az életük, ugyanakkor bizonyos területeken, ahol konzerválódott a régi világ, sokkal jobban képesek befelé figyelni, közelebbi viszonyban vannak a természettel, mint a nagyvárosi európaiak. A mélyszegénység és a gazdagság, a fájdalom és az idill, valamint a káosz és a rend egyszerre van jelen. Akkor úgy éreztem, hogy egy másik bolygóra kerültem, annyi minden eltért, azonban mégis felfedeztem párhuzamosságokat a saját és e távoli kultúra istennői között.
Ezt a felfedezést hogyan ültetted át a munkáidba?
A kiállításon például egymás mellé került a Káli és Lilith című festményem. Lilith Éva párja a Bibliában: ő a femme fatale, Éva a femme fragile. Hasonlóan van a hindu teremtéstörténetben Káli a femme fatale, a lázadó nő, Parvati a szelídség megtestesítője, Káli démonokat eszik, attribútuma a kinyújtott, vértől csöpögő nyelve. Lilith és Káli démonikus nőalakok, ugyanakkor mégis vannak pozitív aspektusaik is.
Olykor a két eltérő kultúrkör alakjai egy festményen belül jelennek meg. A Shashti című képemen az anyaságot szimbolizáló indiai istennő látható a saját hátas állatával, egy fehér macskával, ugyanakkor a kompozíció maga a Mária a kis Jézussal témát idézi vissza.
Azáltal, hogy végül minden esetben mégiscsak magadat fested, úgy tűnik, hogy a festményeid az énnel való foglalkozás, az önvizsgálat, az önboncolgatás eredményei.
Mióta komolyabban foglalkozom a festészettel, mindig magamat festem. A festészet, ahogy mondod, nálam önvizsgálat. Miközben egy egyetemes nőtörténet is láthatóvá válik ezeken a képeken, mégis a saját történeteimet mondom el: a saját emlékeim, traumáim manifesztálódnak. Úgy gondolok a festményeimre, mint lélekdarabokra, amelyek a vászonra kerülve bizonyos szinten távol kerülnek tőlem, de mégis a részeim maradnak.
Az egyik festményen te vagy a krokodiltestű Ganga, a Gangesz istennője, egy másikon egy malacokat tápláló, disznótestű anyaistennő, egy harmadikon pedig gepárd alakba bújt Szfinxként tekintesz ki a képből. A festés során mennyire azonosulsz az ábrázolt istennővel, mennyire válsz eggyé velük?
Már a festés előtt elkezdek foglalkozni velük: rengeteget olvasok róluk, szeretem mélységükben megérteni a történetüket, mert így tudok érzelmileg is azonosulni velük. A festés során nagyon jelen van a fejemben az adott karakter. Most, a karantén alatt ez különösen így volt: nem jártam műtermembe, otthon készültek a festményeim, így azok alakjaitól nem tudtam eltávolodni, folyamatosan velem éltek. Izgalmas volt ennyire átlényegülni ezekké az istennőkké. Az én fejemben az összes karakter egy lény különféle lelki kivetüléseként értelmezhető.
A képeiden teljesen kitárulkozol a néző előtt. Mennyire megy könnyen ez a fajta lemeztelenedés?
Eléggé introvertált személy vagyok, talán épp ezért tudok ilyen könnyen megnyílni a festményeimben, hiszen ott mégiscsak van egyfajta eltávolodás a valós énemtől. Ezért nem is érzem furcsának azt sem, hogy sokszor a meztelen testem ábrázolom.
Az emeleti termekben látható cianotípiákon és cukorszobrokon is a saját tested vagy annak apró részletei jelennek meg. Hogyan tekintesz a meztelenségre?
Úgy gondolok a testemre, mint természetes anyagra, amiben létezem. A testábrázolásaim mentesek a tabuktól, a szégyenérzettől és nincsenek erotikus konnotációi. Inkább az őszinteségről szólnak: megmutatom magam a természetes mivoltomban.
Hogyan készültek a cianotípiáid?
Az első teremben a nagyméretű, vászon-cianotípiáim láthatók, a másodikban pedig azok, amelyeket papírra készítettem. A technika ugyanaz mindkét esetben, csak a hordozó más: egy kémiai anyaggal érzékenyítem a hordozót, ami aztán az UV fénnyel reagál. Gyorsan kell dolgozni, hiszen a kémiai anyag azonnal reakcióba lép, ha fény éri. Ebben a műfajban azt szeretem, hogy míg az olajjal való festés során minden az én kezemben van, mindent kontrollálhatok, addig itt nagy szerepe van a véletlennek: a vásznon létrejövő foltok, a gyűrődések, az árnyékok léttrejötte számomra is meglepetés éppúgy, ahogy a papíron szereplő szemcsék.
Míg a vászonra készült testképek jól kivehetőek, addig a papírmunkáidon megjelenő alakok sokkal absztraktabbak.
Az absztrakcióval tudatosan is kísérletezem, nagyon érdekel, hogy miként lehet absztrahálni a saját testem. Ebben a témában jelenleg is alakul egy sorozatom.
A cianotípiáid fogják körül a Judit című installációd, ami Az emlékek tartósítása gondolatmenetét viszi tovább.
Valóban, viszont míg a lenti teremben látható szobor festett műanyag, addig a Judit készítésekor már sikerült kikísérleteznem, hogy miként tudok cukorból átlátszatlan tárgyakat készíteni. A cukrot itt vörösre színeztem. Az installáció a Judit és Holofernész történetét idézi meg: alapja maga a maszk, a saját levágott fejem és a mögötte elrendezett paróka. A maszk a társadalmi kötöttségeket szimbolizálja. A fej levágása pedig a konvenciók alól való felszabadulás metaforája.
És mit szimbolizálnak azok a búra alá installált testrészek, amelyek szintén cukorból készültek?
Ezek is az emlékek tartósításáról szólnak. Ezek viszont átlátszó, színtelen, üvegszerű cukorszobrok. Az egyik búra alatt a saját tizenéves arcom absztrakciója látható, a másik alatt mellbimbók és szájak vannak, a harmadik alatt pedig ujjak és szemhéjak. A külvilágban szerzett legelső tapasztalatainkat konzerváltam ezekben a búrákban: az érintés tartósítása a fontos.
A fenti térben több kisméretű festményed is látható. Mitől függ, hogy mekkora méretben dolgozol?
A karantén alatt kezdtem kisebb munkákat készíteni: míg a korábbi, életnagyságú alakok szinte ránehezedtek a befogadóra, addig ezek a festmények intimebbek, közelebb engedik a nézőt. A fehér háttér előtt megfestett karaktereken is különféle bestiák testére festettem az arcom, azonban ezek sokkal puritánabb rajzok, mint a lent szereplők. Úgy érzem, minél jobban lecsupaszítom a kompozíciót színeiben és formáiban, annál jobban érvényesül az akvarell esszenciája.
Két performanszod látható ezen a kiállításon.
A vörös természete című videón egy Debrecen melletti szántóföldön futok egy vörös ruhában. Ahogy a testem egyre inkább elszabadul, úgy magam is állattá lényegülök át. A társadalmi kötöttségektől való felszabadulásról szól ez a videó.
A másik videón pedig a testszobrom negatív formáját töröm össze. Úgy érzem, hogy a testünket nagyon sok társadalmi konvenció határozza meg, ezek lekötik az embert, megbéklyózzák az Ént. A performansz során ezektől a kötöttségektől szabadulok meg.
Milyen terveid vannak?
Egy új sorozaton gondolkodom, azon, hogy miként lehet ezt az állatias nőt továbbvinni. A következő festményeimen a test egy formálódó, absztrakt dolog lesz, csak az arc marad reális. Közben készülnek további performanszaim is.
A kiállítás szeptember 6-ig látogatható.
Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond
