Nokturnális az, ami az éjszakához tartozik. Minden, ami nappal rejtve marad, vagy ami el van fojtva. Ami csak a sötétség óráiban tud felszínre törni. A szubjektum titkai, rejtett minőségei, árnyai az éj jótékony leple alatt feltárulnak. Ez egyszerre felszabadító és démonikus. Megszűnik ugyanis a világosságban működő kontroll, kibontakozhatnak az egyén napközben rejtve maradó ösztönei, állatias jellege felszínre tör. Az individuum megtisztul a nappali béklyóktól, ami nagyon pozitív, ám valamiféle fenyegetést hordoz magában. Hiszen nem tudjuk, mi történik pontosan, amikor Pandora szelencéjét kinyitják.
Ez a kettősség van jelen Gallai Judit Ágnes műveiben is.
Egyszerre szólnak az egyén őszinte kitárulkozásáról, a pózoktól való megszabadulásról és az ösztönösség, a bestiális én előretöréséről. A szubjektum elállatiasodása allegóriaként jelenik meg Gallai olaj-vászon képein. A női karakterek egy-egy állat testében: párducként, leopárdként, macskaként jelennek meg, így olyan érzést keltenek, mintha egy bestiáriumból léptek volna ki. A képek hősei archetipikusak, különféle női minőségeket jelenítenek meg, de mivel Gallai portréként mindig a maga arcát festi meg, ezek a festmények amellett, hogy univerzálisak, rendkívül személyesek is.
Az olaj-vászon képeken megjelenő félig állati, félig emberi teremtmények az alkotó lelki mélységeiből törnek elő, de a képeken a kollektív női identitás szimbólumaivá válnak.
A bestiális alakok az ösztönös létezés elnyomhatatlan bölcsességét hirdetik, démonikusak és veszedelmesek, erőtől duzzadók és támadók, elpusztíthatatlanok és fékezhetetlenek.
Ezek a félig állati, félig emberi testek ősi tudások birtokosaiként lépnek elő Gallai Judit festményein. Az alkotónál ugyanis a test mentes az erotikus konnotációktól, sőt még magától a fizikai jelenvalóságtól is. Gallainál a test nem porhüvely, ami a lélek őrzőjeként jelenik meg, hanem olyan entitás, amely rögzíti és konzerválja az identitásunkat, az emlékeinket és a kulturális múltunkat. Mint ő fogalmaz: „Munkáimban az emberi test a szubjektív és a kollektív emlékek hordozójaként jelenik meg, amelyre a memorandumok láthatatlanul ráíródnak. A testet különböző médiumokban és formákban jelenítem meg, egy aspektus, egy érzés vagy egy idea kifejezőjeként, az adott emléktípus olvasatában.”
A test Gallainál az a mitikus hely, ahol a szellem és a természet egybeolvad, összekapcsolódik.
„Úgy gondolok a testemre, mint természetes anyagra, amiben létezem. A testábrázolásaim mentesek a tabuktól, a szégyenérzettől, és nincsenek erotikus konnotációi. Inkább az őszinteségről szólnak: megmutatom magam a természetes mivoltomban.”
Az olajképeken megjelenő alakok infernális vadságával éles oppozíciót alkotnak Gallai finom és érzéki akvarelljei. Míg az előbb említett női alakokat az őrült pusztításhoz, a mindent elsöprő erőhöz kötjük, az akvarelleken megjelenő torzók, mellek és kezek egészen másfajta női minőségről: a táplálásról, a gyógyításról, a megtartásról mesélnek. A mellkasból kisarjadó galagonya, a mellbimbó felé hajló cseresznyevirág, a női fenéken megjelenő barack vagy a szeméremajkakat eltakaró ördögszekér a női lét misztériumát szimbolizálja. Erő, energia, teremtés, megvilágosodás vizualizálódik, a női lélek finomságai tárulnak fel e kis méretű festményeken.
Az Engedés, Tartás, Szorítás című festmények a feminin erőket jelképezik. Egy nő magához tud szorítani, meg tud tartani, el tud engedni… Az Éva teremtése ötvözi a kétféle női minőséget, Éva ugyanis egyszerre jelenik meg Ádám segítőjeként és társaként, de az is ő, aki a férfit a tiltott gyümölccsel megkísérti.
Aztán ott vannak azok az akvarellek, a Burning Beauty-sorozat, amelyeken lángba borult virágok tűnnek elő.
Végül úgyis csak egy sóhaj marad minden jó nőből… Az elmúlásról, a női szépség végességéről, tünékenységéről szólnak ezek a munkák, amelyek mondanivalóját tovább erősíti a térben megjelenő videómunka is, amelyen egy rózsa porrá égését követhetjük nyomon. A tűzben égő virágok vanitas szimbólumokként jelennek meg ezeken az intim akvarelleken, ugyanakkor a lángok pozíciója ezeken a képeken az életadó tűz szimbólumaként is értelmezendők. A tűz nemcsak pusztít, hiszen a világ nem létezhetne tűz nélkül.
A vörösen izzó lángok az éltető erő jelképeként is manifesztálódnak ezeken a képeken. Az izzóvörös azonban nemcsak ezeken a munkákon jelenik meg, Gallai palettájának ugyanis meghatározó színe a rózsaszínbe hajló, intenzív vörös szín, amellyel alakjait ábrázolja. Ebben az erőtől duzzadó árnyalatban azonban szintén jelen van a már hosszan tárgyalt kétféle minőség: egyszerre lehet az élet és a halál szimbóluma, romboló és életet adó energia, tisztító és pusztító erő.
Gyakran a vörös szín dominál Gallai cianotípiáin is, amelyeken szintén a saját teste ábrázolódik. E textilmunkák ereje a légiességükben, könnyedségükben áll, és számomra leginkább a női lélek finomságairól, a testi könnyűségről szólnak. A test körül megjelenő növényi motívumok az ember és a természet organikus egységét juttatják eszünkbe, azt, hogy a nő mint valami ősi tudás birtokosaként létezik a világban. Boszorkány ő, aki képes a füvekkel, a fákkal gyógyítani, varázsolni.
Míg a cianotípiák a légiességük folytán válnak vonzóvá a látogató számára, addig Gallai cukorszobrai érzékiségük miatt ragadják meg a figyelmünket.
A női testrészeket formázó plasztikák a gyengédségről, az érintés finomságáról szólnak. A cukornak pedig szimbolikus jelentősége van. Ahogy Gallai Judit Ágnes meséli: „Felidézi a konzerválást, és utal a régi nagy lekvárfőzések miliőjére is.” A második emeleti installáció a test által őrzött emlékek konzerválásáról szól.
A Sinking Feeling szappan- és gipszinstalláció az alászállás szimbóluma. Egy vörös masszában elmerülő maszkot látunk. Így ásunk mi is mélyre a tudatalattinkba, az emlékeinkben, a múltunkba, ami egyszerre megfullaszt minket, ugyanakkor segít abban is, hogy ráébredjünk saját magunkra.
A Nokturnális narratíva című kiállítás legnagyobb ereje abban van, hogy kétféle női minőséget ütköztet egymással. Hogy képes megvilágítani, hogy a nő egyszerre démon és angyal, egyszerre pusztító és gyógyító, támadó és védelmező. A négy emeleten megrendezett tárlaton az is kiderül, hogy Gallai milyen otthonos a különféle műfajokban és technikákban. A kép méretét, a mű médiumát és anyagát mindig a mondanivalónak megfelelően választja ki; aszerint, hogy éppen milyen érzetet kíván kelteni a befogadóban. Az olaj-vászon munkák konkrétak, primer módon hatnak a befogadóra, míg az akvarellek sokkal gyengédebben, líraibban szólítanak meg. A cukorszobrok a taktilitásuk folytán vonzók a szemnek, a cianotípiák pedig könnyed, lebegő hangulatot közvetítenek.
Gallai Judit Ágnes Nokturnális narratíva című kiállítása a Godot Laborban április 10-ig látogatható.
