Szabó Magdát a családja, a plebejus értelmiségi família nemcsak a sokféle különös alakkal, a színes életből adódó, gazdag helyzetekkel ajándékozta meg, de a felmenők különböző tehetsége, sőt még írói tehetsége is beépült génjeibe.
Idős korára is őrizte fiatalsága szépségét, báját, ügyelt is rá, hogy nő legyen mindig, szelleméhez, tehetségéhez illendőn, legyen meg varázsa, amiről írta hajdanán a Hullámok kergetése esszéjében, hogy németországi kiadójának szobájába lépve a meglepett férfi felkiáltott, hogy ó, hát ez az aranyos, cicás szépség írja azokat a komoly regényeket?! Hiú volt, amit szerénység és figyelmesség mögé rejtett, ismerte jól az értékeit, a debreceni polgár családból magával hozott úrilányságát, ami elsősorban az etikusságot jelentette, megőrizte végig, abban a rendszerben is, amiben könnyen kirekesztődhetett volna, ha nem védi tehetsége. Mert elsősorban azt látták benne, a tehetséges írónőt, persze, regényeinek sikerei után már nem volt fontos, hogy nő írja azokat. Prózája, ha egyre inkább a személyes, családi élményei nyertek is teret benne, valódi, erős realista próza, regényeiben követte a hagyományos narrációt, a lélektani ábrázolást, ez tette olvasmányossá, sikeressé az olvasók körében.
Bizonyára tudta, hogy milyen jó író, ezért nem esett nehezére elfogadni mástól is a jót, postai levelezőlapokon küldte írótársainak gratulációit egy egy megkapott könyvükhöz, színházi bemutatóikhoz, a néhány mondat alá üdvözletül csak ennyit írt, ahogy dedikációi alá is: a Szabó. Nagyasszonyi gesztus volt, de aki kapta, örült, ám akit nem kedvelt, az érezhette mágikus haragját. Mint a párizsi nők, nőségében soha nem öregedett meg, fellépéseire, találkozóira nyolcvanévesen is magával vitte a televízió egyik sztársminkesét, nem adta meg magát a kornak.
Szülővárosa, a református Róma számára az egész világot jelentette, onnan táplálkoztak művei. Debrecen, mint egy bőségszaru, kifogyhatatlanul adta a témákat regényeihez.
Amikor írni kezdett, verseket írt, és 1949-ig úgy látszott, lírikus is marad, de az elhallgattatás megtörte a költői pályát. Még kiszaladt tolla alól néhány keserű vers a kirekesztettek fájdalmával, aztán a publikálásra csend szakadt 1958-ig. Meglepetésre akkor már prózával jelentkezett. Regénnyel. Verseit ismerve úgy vélhetjük, az epikus élt benne már korábban is. De a ritmus, a mondatok belső zenéje továbbra is megmaradt. Ha az ember elolvassa mondjuk a szigligeti versciklust, érzi a leírásra való hajlamot, ami a lírának is joga és szépsége, de mégis csak narráció.
Latin–magyar szakos tanár lett, bölcsészdoktor, tanított is, de elragadta az irodalom. A háború után az újholdasok táborához tartozott, sikereket ért el, negyvenkilencben Baumgarten-díjat is kapott, amitől csakhamar meg is fosztották, és sorsa jó néhány írótársával együtt a hallgatás lett. (Miért írjak verset…?)
De az alkotó elme nem pihenhetett. Ötvennyolcban aztán két regénnyel állt elő( Az őz és a Freskó), és egy csapásra jelentős prózaírónak ismerték el, annál is inkább, mert az igazi irodalom hangján szólalt meg. Az ötvenes évek vége, de még a hatvanas eleje sem volt teljesen mentes az addig uralkodó sematizmustól, de az új hang kezdetei már megvoltak az 1954 után indult fiataloknál. Maga az Új Hang című folyóiratban jelentkező Szabó István, Sánta Ferenc, Csurka, Tóth (Kamondy) László, Galgóczi Erzsébet meg Moldova novelláiban már nyoma sem volt a kultúrpolitika megkívánta pártosságnak.
Szabó Magda a novelláival, regényeivel az élvonalba került, és ott is maradt egész életében.
A társadalmi létből eredő személyes konfliktusok kíméletlen ábrázolása, a különböző akaratú emberek egymás ellen szegülésének tragédiái, akár családon belül, akár más közösségek körében, a vétkek és feloldások morális dilemmái egy olyan korszakban, amikor a hamisság uralkodott, revelációszámba ment.
Történetei csakhamar külföldön is népszerűvé tették. Azzal a konoksággal mérlegelte az élet dolgait, amit a gályára is ítélt protestáns őseitől örökölt. Az Ókút című könyvében említi egyik pap ősét, akit gályarabságra ítéltek, mert nem volt hajlandó mást mondani, csak az igazságot. Ez a múlt kötelezte. Műveit számos európai nyelvre fordították, esszéit, tanulmányait magas irodalmi fórumokon méltatták.
Szabó Magda drámái az Illyés Gyula, Németh László, Páskándi Géza, Sütő András színházi eszméinek sorába tartoznak. A legnagyobb sikert a hangjátékból színre írt Az a szép, fényes nap, az államalapításunk történetéről szóló drámája érte el. De a mohácsi vész és a IV. Béla korában játszódó kétrészes színmű vagy a Régimódi történet, a prózából drámává, majd tévéfilmmé alakított mű, a hatalmas sikerű Abigél és más darabjai épp olyan sikeressé tették, mint regényei. És akkor még nem említettük ifjúsági műveit, meséit.
Rangos díjak, díszpolgárság, díszdoktorság és más számos elismerés kísérte pályáját.
Férje, Szobotka Tibor egyetemi tanár maga is jeles író volt, noha Szabó Magda sikeressége némileg elvonta róla a fényt. A társ halála és fájdalmas hiánya egy különös mű megírására késztette írónkat: a Liber mortis egyedülálló hangú könyv az életművében, benne mintha visszatért volna a költő Szabó Magda a holt férjjel való lírai társalgásban.
A ma már klasszikusnak mondható író gazdag hagyatéka könnyen hozzáférhető a boltokban, könyvei szebbnél szebb, újabb és újabb kiadásokat érnek meg.
Szakonyi Károly írása az Írók lámpafénynél című kötetben jelent meg.
Nyitókép: Fortepan/Hunyady József
